Thomas Mathiesen – A börtön fiaskó

A skandináv kriminológia és börtöntudomány jeles alakja, az egyébként szociológus és pszichológus végzettségű Thomas Mathiensen a jelenlegi legnagyobb kritikusok közé tartozik, akik a börtön szükségességét ab ovo tagadják.
Részemről mint börtönpszichológus részéről a kérdésben nagyon nehéz az állásfoglalás, hiszen én is börtönőr vagyok, és elismerem, hogy bűnözés ellen valamiképpen fel kell lépni, és az igazságszolgáltatás végének egyes esetekben a börtönnek kell lennie. Azonban a börtön nem lézetik a börtönártalmak és az etnikai anomáliák nélkül. Mathiensen ennél a gondolatnál tovább megy, amikor megfogalmazza a börtönbotrány elméletét a híres Prison on trial című könyvében.
Felteszi a kérdést, hogy miért él tovább a börtön, ha egyetlen célját sem képes hatékonyan teljesíteni? A társadalom a kudarc ellenére egyre több börtönt épít, és egyre több embert kezel zárt körülméyek között. Sokan mondják, hogy az USA börtönei mennyire nagy létszámúak, azonban kimutatták (pl. Roy Walmsley), hogy a börtönök fogvatartotti létszáma aránya (a népességhez viszonyított mértéke) inkább regionálisan változik, mintsem a gazdasági és hadászati hatalomhoz mérten. llyen szempontból Észak-Amerika börtöneiben jóval kevesebb rab van, mint Dél-Amerikában, és Kelet-Európában is több rab van, mint Nyugat-Európában. Azaz: a gazdaságilag erősebb államokban összességében és a népességhez viszonyítva több rab van, magyarán: a stabilabb társadalmak kevesebb embert börtönöznek be, ritkábban élnek a börtön intézményével.
Mathiesen azt állítja, hogy a társadalom alábecsüli a börtönártalmakat, közvetett úton (immanens módon) tagadja a börtönbotrányt, és a börtön túlél mint társadalmi intézmény. Ezért nagyon nehéz kimondani a valóságot a börtönről, mert a társadalom rossz lelkiismeretével kell hadakoznunk.
A norvég tudós szerint a fogvatartottak rehabilitációja nem olyan jelentésű, mint a politikai foglyok, elítéltek rehabilitációja. A politikai rahabilitáció ugyanis intézményi döntés eredménye. A fogvatartotti rehabilitáció a felelősséget az ex-rabra ruházza át, és ezáltal tagadja a bűnözés-tanulás elméletet.
A fenti gondolatot úgy tudjuk megérteni, ha megvizsgáljuk, hogy mi a rehabilitáció és a retribúció Mathiensen szerint.
Részletesen foglalkozik a rehabilitációval, és úgy vall, hogy a kompetens életforma visszanyerését jelenti a rehabilitáció, és ehhez a börtönben – ősidőktől fogva – aktivitás kell. A rehahibiltáció szó töve a habilis latin vagy francia szó, ami kompetenciát jelent.
A retribúcióról én magam is írtam már többször. Mathiesen szerint a retribúció elve szerint a büntetés célja az, hogy kielégítsé az igazságszolgáltatás igényeit, és csak másodlagos cél lehet a prevenció. Ez abból a kanti nézetből indul ki, hogy ha az igaságszolgáltatás leromlik, az ember létezésének nincs többé értéke. Hihetetlenül komoly szavak ezek. A retribúció nem nyilvánvaló (azaz immanens) tartalma az, hogy az adott személy az igazságszolgáltatási szankció felett is megbűnhődjék, azaz a retribúció segíti elő a börtönártalmak továbbélését. Amikor a főiskolán ezeket a fogalmakat tanítom, merev ellenállást tapasztalok a hallgatók részéről. Ez azt jelenti, hogy a hallgatók nagyon nehezen szembesülnek saját magukkal, az immanens értékeikkel, az előítélettel, a bosszúvággyal és a gonoszsággal, azonban semmiben sem különböznek a társadalomtól. A társadalom maga is retributív. (Amióta elszakadtam a börtön világától, és oktatással foglalkozom egyre inkább kezd érdekelni a fogvatartói mentalitás, és az, hogy e mentalitás mögött szintén egyfajta habilis, azaz méltóság áll. A társadalom mindeközben tunya óriásként hallgat.)
A retribúciónak van két értelmezési lehetősége. Az egyik a proporcionalitás elve, azaz az, hogy a bűn mértékéhez kell mérni a büntetést, ilyen a lex talionis is, de ilyen a legtöbb büntető törvénykönyv szankciórendszere is. Érdekes kivétel a Gacaca, ami az 1994-es rwandai világégés következménye: a fogvatartott akkor szabadul, ha minden áldozat megbocsátott neki.
A másik értelmezési lehetőség a morális bűn felfogása, ami a már csak jogfilozófiai abszolút moralizmushoz vezet. Az elv szerint a bűncslekmény az egyéni morális romlás, és nem körülmények következménye.