Dolgok a börtönben 6. - A riszpekt

A történet nagyon régi. Volt egyszer egy testvérpár, akik nagyon alátettek a bévének,
többször szöktek, és többször támadtak a személyzetre. Egyszer az egyikük kirúgta a rabszállító tetőablakát, felmászott a mozgó jármű tetejére, leugrott, és így szökött meg. Rövid idő múlva meglett. A testvérek megint összekerültek és a labdaüzemben dolgoztak, ahol éppen én voltam a nevelő (olyan két hónapig csupán). Már nem emlékszem, hogy melyik testvérpárral a testvérpár melyik tagjával találkoztam, de ő tényleg minden kimondatlan szabályt áthágott. Kialakítottam nevelőként, hogy a folyosón nem beszélek senkivel, de mindenkit meghallgatok az irodámban, legalábbis arra törekedtem. Néha nem jött össze. Szóval jött az a  fogvatartott, és már messziről ordibált nekem, hogy azonnal hallgassam meg, mert... Amikor jött felém, a felügyelőn csak úgy keresztül lépett, nem érdekelte semmi. Szinte meglökte a felügyelőt. Olyan híre volt a szökések és a támadások miatt, ami a rabok körében tiszteletet váltott ki, és a személyzet is meghajlott előtte. Nem dolgoztam sokáig abban a nevelési csoportban, de addig nem volt semmi gond vele, rendesen dolgozott. Kis termete ellenére mindenki tartott tőle. Azt hiszem, az a fogvatartott azóta meghalt, rengeteg ellenséget szerzett magának, és sokan teljesen joggal gyűlölték, azonban nekem mégis az az emlék marad meg róla, hogyha normálisan beszéltem vele, azaz betartottam az emberi érintkezés szabályait, ő is normális maradt.

Ezt a fajta tiszteletet sajnos nem mindig lehet megtartani. Volt egy másik testvérpár. Ők meg folyton falcoltak. Az egyikük sokszor hasra. A tököli orvosok megmondták neki, ha még egyszer falcol, szepszise lesz, és meg fog halni. Egy napon bementem a zárkájába, ott állt középen és keservesen sírt, mint az egészen kicsi gyermekek. Most, hogy nekem is van egy kislányom, tudom, hogy a párhetes gyerekek tudank úgy sírni, ahogy ő "nyávogott" ott bent a zárkában. A testvéreknek soha nem voltak szüleik, egész életüket intézetekben töltötték. Sejtem, hogy párhetes koráig a szerencsétlen ember még viszonylag boldogan élt, de onnan kezdve az élete pokol volt, és ezért ilyen módon tudta csak kifejezni az érzelmeit. A börtön meg az intézetek meg arra tanították meg, hogy a falc árán el lehet érni bizonyos dolgokat. "Nevelő úr! Rakassa el őt innen, mert mi nem bírjuk!" - mondták a zárkatársak. Kihívtam a zokogó rabot, bementünk az irodámba, elmondtam neki, hogy mit mondtak az orvosok, de ő fejezte be a mondatot: "meg fogok halni, tudom." Rettenes volt ezt hallani, és még 15 év távlatából is szörnyű felidézni. Az irodámban ez az ember nem zokogott, hanem mosolygott, játszott a színes filctollakkal (jó nevelőnek van ilyen, mert azzal tudja jelölgetni a fontos ügyeit), gyűrködte a rabruha korcát, és a kancsal szemeivel néha rám pillantott. 23 éves voltam, ő olyan 25. Nagyon sokat cigarettázott. A többi rab szánalomból adott neki dekket. Megmutatta a hasán a sebet. Aki ilyet látott, az vagy megrökönyödik, vagy sziklakeménnyé sorvad a szíve. Rettenetes. Nem nagyon volt bőr a hasán, csak egy vékony húsdarab, és mögötte ott domborodtak a belei. Friss, éppen összeforrt, máshol meg varrosodó seb. Tudtam, hogy az előző testvérpár és köztük alig van különbség, csak a tartás. Az előzőek az árvaházban először ütöttek, az utóbbiak meg azok voltak, akik elszenvedték a veréseket. Ezek a dolgok a hetvenes években páréves korban kezdődtek, tudom, mert rengeteg rabbal beszélgettem. Amikor pszichológus lettem, megint találkoztam a hasra falcoló rabbal, és farajzot készíttettem vele. A rajz igen bizarra sikeredett. Egy ufólényt ábrázolt, karokkal és lábakkal, nagy fejjel. A testén a hasrészen vágások. A rab azt mondta, hogy ezek kabátjának a varrásai. Nem tudom, hogy miért rajzolt fa helyett ufót. Külünösnek akart tűnni talán. Pár hónap múlva, amikor már nem dolgoztam az intézetben, megint falcolt, vérmérgezést kapott, és meghalt.