2010. szeptember 22., szerda

Vajon mi a bűncselekménye?


Egészen kivételes módon, most tudom, hogy mit követett el a fenti rajz készítője. Megfejtés egy hét múlva. Addig várom a tippeket, kommenteket!

A megfejtés itt következik, korábban közlöm, mivel nem jött elég tipp...

2010. szeptember 16., csütörtök

Újabb gondolat a cigánybűnözésről

Furcsa, "neonáci" falfikra egy börtönben


Napjainkban a politikai közéletben ismételten kiélesedett a vita a cigánybűnözéssel kapcsolatban. Véleményem szerint a társadalmunk sokat tanult az azóta kibontakozó diszkurzus tartalmi elemeiből.
Nagy fontos például, hogy egy gondolatot, egy ötletet, egy nézetet vagy egy eszmét hogyan kommunikálunk. Nagyon nehéz megtalálni a helyes szavakat, és talán olyan fogalmazás nem is létezik, amit mindenki képes megérteni.
Pedig minden megszólalót a szeretet vezérel. Szeretjük az embertársainkat, mert nélkülük nem lenne teljes az életünk. Nem lehet olyan társadalmat elképzelni, ahol mindenki ugyanolyan. Ennek számos oka van, és nem véletlen, hogy hatalmas tudósok (szinte az összes jog- és társadalomtudós) abból a tételből indul ki, hogy az emberek egyenlők. Egyenlőség, ez jogi kifejezés, míg a különbözőség talán szociológiai vagy szociálpszichológiai. A két nézőpont eltér egymástól. A jog azt vizsgálja, hogy az egyezményeknek hogyan lehet érvényt szerezni, a társadalomtudomány pedig érdekes módon azt, hogy az egyezményeknek miért nem lehet érvényt szerezni.
Sok egyebet lehetne itt még leírni, kutatásokra és elméletekre hivatkozni, de most elsősorban nem ez a célom.
Nagyon sokat gondolkodom a cigánybűnözés kérdéséről egykori börtönőrként, nevelőként, pszichológusként, és most tanárként is, de sokkal inkább emberként és a társadalom tagjaként. Önvizsgálódásom során arra jutottam, hogy az előítélet szükségszerűen benne van minden emberben, mert az előítélet a csoportok összetartozását, az önmeghatározást és ezek által a túlélést szolgálja. Az ember nem egyedüli lény, a saját álláspontom szerint nem is morális, hanem inkább folyton alkalmazkodó, társas lény. Nem is tudnék létezni, ha nem fogalmaznám meg magamnak, hogy ki vagyok én, hogy mi lesz a jövőm, és ha nem kezdenék vizsgálódni a múltamban, hogy honnan jöttem. Ha valakit megkérdezünk, hogy honnan jött, mindig emberi közösségekre utal (munkából, a nagymamámtól, buliból, Göncruszkáról stb.), és ugyanígy: ha valakit arról faggatunk, hogy hova megy, akkor is közösségekre utal (megyek a kórházba vizsgálatra, megyek haza a családhoz, alszom egyet, mert holnap korán kelek, Bécsbe megyek stb.). Közösségről közösségbe, társaságból társaságba. Ezen az úton szerezzük meg a tapasztalatainkat, és ezen ismereteink alapján alkotjuk meg a vélekedéseinket.

Tény és való, nem lehet letagadni, hogy a magyar börtönökben – az arányokat tekintve - több roma van, mint a társadalomban. Erről nagyon egyszerűen azt a következtetést lehet levonni, hogy sok a roma bűnöző, de ez tévedés, és általánosítás, ugyanis a magyar börtönökben nagy szegénység is van, nagyobb, mint kint, a társadalomban. Ha a szegénységet és a romák a romák arányát együtt vizsgáljuk, akkor arra jöhetünk rá, hogy egyfajta szívóerő van a börtönben, ami odavonzza a szegénységet és a romákat. Nem csupán a jogszabályok, és a jogérvényesség, hanem sajnos – és ez mindannyiunk bűne – a nemtörődömség. Lehetne az a válasz: „Ugyan kit érdekel, hogy milyen körülmények között élnek a rabok a börtönben, nekem sincs elég pénzem, örülök, hogy élek!” Az ilyen emberektől azt szoktam kérdezni, hogy vissza tud-e emlékezni a gyermekkorából egy olyan pillanatra, amikor ment haza az iskolából, és az anyja otthon várta az ebéddel. A beszélgető partnereim mosolyogni szoktak, és azt mondják általában, hogy persze, előfordult ilyen. Az az igazság, hogy egy átlagos börtönlakó életében nem volt sem iskola, sem anya, sem ebéd. Valami összefüggés csak van a két dolog között, hogy börtönben van, és hogy nem volt meg neki az a három alapvető dolog, ami a többségünknek megvolt gyermekkorunkban (iskola, anya, kaja).
Rossz kimondani, de a börtönökben tapasztalható szegénységet két dolog befolyásolja leginkább: a költségvetési hiány, valamint a negatív társadalmi hozzáállás. A társadalmi hozzáállás pedig sajnos a társadalmi kisebbségek szemben sem nevezhető pozitívnak. Ennek az az oka, hogy hazánkban nincsen társadalmi összefogás, azaz kohézió, valamint az, hogy a rendszerváltás után jelentősen megváltoztak munkaerőpiaci feltételek.
Még két gondolat van hátra: a kohézió és a munkaerőpiac.
A társadalmi kohézió a politikai és gazdasági berendezkedés függvénye. A politika - a szó nemes értelmében - (nagy)közösségi döntéshozatalt jelent, és ez a bizalmon és az önérvényesítésen múlik. A bizalmat és az önérvényesítési képességet az emberek intelligenciája határozza meg. Nem mindegy azonban, hogy milyen normák alapján. Hazánkban jelenleg a társadalom által felállított célokat (lakás, kocsi, munka) nem lehet a társadalom által felkínált eszközökkel (hitel, önképzés) elérni. Ezt a jelenséget nevezte pár tudós anómiának. Az emberek tehát lejjebb viszik a célokat (albérlet, tömegközlekedés, feketemunka) vagy megváltoztatják az eszközöket (adócsalás, „bliccelés”). Sajnos ezek a tényezők szétzúzzák a kohéziót, mert megszűnik a bizalom. Beindul a bűnbakképződés. Ők azok, akiket közösen lehet szidni.
A munkaerőpiac feltételei hazánkban a rendszerváltás óta jelentősen megváltoztak. Ez egy ország valóban közösségi döntésének következménye, ugyanis minden felnőtt és józan ember szakítani akart a korábbi társadalmi berendezkedéssel. Az EU integráció által megkövetelt szabályok betartása pedig rendkívül nehéz, és nem fizikai próbatétel miatt, hanem a vélekedések, a gondolatok, avagy a szoftverek miatt, amik hazánkban vészterhes időkben keletkeztek. Erre mondták még korábban a rendszerváltás idején, amikor én kamasz voltam, hogy az emberek fejében lesz nehéz rendet tenni.

Véleményem szerint a cigánybűnözés-fogalom is egy ilyen „szoftverhiba” az emberek fejében, aminek a fenti bonyolult okai vannak. Az egyszeri és egyszerű ember pedig képtelen átlátni ezeket a folyamatokat. Mindenképpen fontos, hogy a dolgokról beszéljünk, értekezzünk és megnyilatkozzunk. Nem szabad félnünk a tabuktól és a kisebb vitáktól annak érdekében, hogy később ne az elkerülhetetlen konfliktusokkal szembesüljünk. A szoftverhibákat csak frissítéssel lehet kezelni, és ezért lenne nagyon fontos, hogy a fiatalokat ne előítéletessé, hanem összetartóvá, szorgalmassá neveljük.
Nem tudom, hogyan.

2010. szeptember 13., hétfő

A reluktancia kör (Szolzsenyicin Gulag... c. könyveiben)


Alekszandr Szolzsenyicin Gulag Szigetcsoport című hatalmas műve börtöntudományi szempontból is igen jelentős. Korábban írtunk ezen a blogon Roberto Bolañoról, aki szintén zseniálisan ábrázolta a börtönök világát. Abban a műben két alapvető börtönigazságra bukkanhattunk, a Gulagban se szeri, se száma az ilyen bölcsességeknek. Az a gond csupán, hogy maga Szolzsenyicin sem törekszik a szépirodalmi babérokra, és mi tagadás, a magyar fordítás néha kifejezetten gyatra.
A Gulag Szigetcsoport című könyvben mégis benne foglaltatik az egész orosz szépirodalom, Csehov, Puskin, Dosztojevszkíj, Gogol, Tolsztoj, de akár napjaink hősei Szorokin vagy Pelevin, de a keleti sci-fi nagyjai is: a Szrtugackíj fívérek.
Természetesen a megsemmisítő táborokat nem lehet a börtönvilághoz hasonlítani, vagyis inkább nem azonos jelenségekről van szó. A Gulag című könyvben azonban a börtönnel kapcsolatban rendkívül mélyen szántó elemzéseket olvashatunk.
Itt a vamzer vagy a spicli kérdését értelmezzük bővebben.
A spiclik vagy a vamzerek funkciója a börtönben a felelősség csökkentése, azaz a reluktancia (szemhunyás) megideologizálása.
Abban a börtönrendszerben ugyanis, ahol a rezsim megengedi a besúgói hálózat működését, a felelősséget a vamzerokra hárítja.
Ennek következtében a börtönben dolgozó őröknek speciális vélekedésük alakul ki a felelősségről.
Az őrök úgy gondolják, hogy a másokért (elsősorban a rabokért, de az őrökért is) érzett felelősség „csicska” dolog. A csicska jelző itt azt jelenti, hogy „nálam alacsonyabb rendűnek való”.
Ezért az őrök mímelik a felelősségvállalást, illetve nem vállalnak el semmit, és le vannak bénítva, megszűnik a kezdeményezőkészségük. Ez eleinte könnyű helyzetnek tűnhet, azonban az őrök képtelenek szétszakadni, nem tudják az egyik énjüket a másiktól eltávolítani, és valóban kiégnek, azaz cinikusak és apatikusak lesznek. Később nihilisták és fatalisták. Rengeteg őr kezd szerencsejátékba, sokan lesznek alkoholisták, sőt még előfordul a korrupció is. Ezek mind önmegsemmisítő folyamatok a nehézsorsú őrök életében. A börtöngépezet nem csak a rabokat darálja le, hanem az őröket is.
A fentiek miatt a rendszer önfenntartó lesz, azaz az őri nemtörődömség tovább erősíti a spicli/vamzer/csicska struktúrát a börtönben. Ezt a folyamatot hívjuk reluktancia-körnek.

Nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy a börtönbeli informátor-hálózat, a vamzerség, a fentebb leírt reluktancia-kör felszíni jelensége. Azaz a többi rab beárulása, beköpése csak azért működik, mert fennáll a reluktancia-kör. A vamzerok célja a börtönben pedig nem csak abban merül ki, hogy a rabtársaikról információt mondanak az őröknek. Aki ezt hiszi, az naivan vélekedik a börtönről. Ugyanis a vamzerek érdekcsoportokhoz, gengekhez köthetők. A gengeken belüli hierarchiában is fontos szerepük van, és ez a funkciójuk sokkal fontosabb a börtönrendszer túlélése szempontjából. A vamzerok legfontosabb feladata a börtönben a személyzet megosztása, és egymás ellen való kijátszása. Mivel a börtönszemélyzet, általában váltásokban dolgozik, minden egyes őri csoportnak külön vamzere lehet. Szakterületenként is külön vamzerek működnek, vannak, akik a munkáltató őröknek szállítanak információt, vannak, akik a nevelőknek, őröknek, vezetőknek, és így tovább. Természetesen minden vamzer azt állítja magáról, hogy rendkívül megbízható, és hogy az általa adott információ helyes. A vamzerség nem működhet bizalom nélkül. Az lesz ennek az áskálódásnak a következménye, hogy a személyzet tagjai nem fognak bízni egymásban. Ez meg természetesen a rabok érdeke.

Az előzőekből következik, hogy az őrök nem vállalják fel a reluktancia-kör rendszerrel ellentétes gondolataikat, mert sokkal több energiájukba kerülne az igazságért folytatott harc, mint a sodródás. Ezért azok a törekvések, amelyek teljes mértékben fel akarják számolni a börtönbeli kiszolgáltatottságot és a megalázó helyzeteket, szélmalomharcnak tekinthetők. Ugyanakkor a cél mégiscsak a börtön erőszak- és bűncselekmény mentessége, azaz törekedni kell a fentebb leírt folyamat enyhítésére, akár radikális börtönreformok által.

Végső következtetésünk az, hogy a börtön rendszere világszerte paradigmaváltás előtt áll.

2010. szeptember 3., péntek

Olvasói levél: Legyek-e börtönpszichológus?


Megfejthetetlen jegyek egy börtönrajzon. Ha képre klikkelünk, nagyobb méretben látható. Szinte biztos, hogy másolt képről van szó, amit a fogvatartott rendkívüli precizitással készített el talán egy fényképről. Később pedig saját motívumokkal díszítette a képet: ezek a rózsák, amik általában a fiatalságot jelképezik, és a csillagok, amit inkább a távolságot és a titokzatosságot. Minkettő utóbbi jellemzője a női nemnek, amire a fogvatartott ráérez. Azonban nekem itt véget is ér a pszichológiai tudományom, ezért kérdezem meg:
- Mit jelentenek az alak háta mögött látható "sugarak"?
- Mi fejez ki a nő tekintete?
- Mit jelent az, hogy a nő félmeztelen?
- Miért maradt a nő maga fekete-fehér, míg a szája, a fülbevalója és a mellbimbója színes?
- Miért inas a nő?
- Mit jelentenek a rózsák, a tövisek és a csillagok?
(Sajnos ez utóbbi kérdésekkel nem tud az igazi börtönpszichológus foglalkozni, mert nincs rá ideje...)

Lássuk a levelet:
Tisztelt Fliegauf Gergely!

Megtaláltam a blogját, ami börtönpszichológiával foglalkozik. Segítséget szeretnék kérni, de nem akarok a terhére lenni!

Továbbtanulás előtt állok, és igencsak foglalkoztat a pszichológiai szakirány. Gondolkodtam azon, hogy szívesen lennék börtönpszichológus, csak azt nem tudom, képes lennék-e csinálni. Esetleg tudna-e támpontokat adni abban, hogy ezt mi alapján dönthetem el? Honnan tudnám kideríteni, hogy elég felkészült, toleráns és elfogadó lennék-e a rabokkal szemben?
/Kis pontosítás végett: olyan emberekkel kellene dolgoznom, akik bűncselekményeket követtek el. Elképzelni nem lehetetlen, de nem tudom, a valóságban is ilyen toleráns tudnék-e lenni a rabokkal? Képes lennék-e velük együtt dolgozni, tudatában a tettükkel. S ha képes lennék, nem változtatna-e meg nagyon engem, hogy olyan kemény életsorsokat láthatok? Általában azt mondják, mondani könnyű, de minden csak élesben dől el... de mi értelme lenne ilyen irányba szakosodni, ha nem bírnék megküzdeni vele?/
Valamint a másik kérdésem az lenne, hogy milyenek az elhelyezkedési lehetőségek ebben a szakmában? Ezen a területen is jellemző-e a túlképzettség?

Remélem nem zavarom nagyon az ilyen jellegű kérdésekkel!


Kedves Levélíró!

Olyan levelet írt, amire a válasz egyfajta ars poeticának is tekinthető.

1. Talán azt válaszolnám, hogy a puding próbája az evés, azaz senki sem tudhatja magáról, hogy jó börtönpszichológus lenne-e, de ez bármilyen más szakmára ráhúzható. Például senki sem tudhatja magáról, hogy jó buszvezető lesz-e. Persze gyengénlátó ember ne legyen buszvezető. Ilyen szempontból a börtönpszichológusság gyengénlátása az intolerancia, az előítéletesség, a következetlenség és folytathatnám, de ez még mindig nagyon sok szakmára vonatkozhatna. Meg az előítéletesség is „kétélű fegyver”, ugyanis lehet, hogy a munkában mentes vagyok az előítéletektől, de a magánéletben nem. Márpedig aki a magánéletben előítéletes, az bizony a munkájában is az, csak megjátssza magát. Egyfajta ripacs. Szóval ez a „ripacsmentesség” lenne egy jó irány. Ehhez pedig önismeret kell. Az önismeret elsajátítása nagyon nehéz. Ön, ha továbbtanulás előtt áll, akkor szinte bizonyos, hogy nem rendelkezik kellő önismerettel, mert még nagyon fiatal. Az önismereten kívül a börtönhöz mindenképpen kell kíváncsiság is, határtalan és megdönthetetlen. Ezt én mindenképpen látom a soraiban, hiszen nagyon jó kérdéseket tesz fel a zárójelek között.

2. Amennyiben Önnek személyes indíttatása van arra, hogy börtönpszichológus legyen, mondjuk valamilyen közeli hozzátartozója van börtönben, semmiképen sem javaslom, hogy a börtön közelébe menjen! Ennek csak csalódás és keserűség lenne a vége mindkét részről! Azért, mert a börtönben mindenki szerepet játszik, sokkal élesebben, mint például egy színházban, és az ilyen színjáték nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak. Ez persze nem azt jelenti, hogy a börtönben nem lennének fantasztikus személyes találkozások. Ezek csak akkor lehetségesek, ha az illető (aki például börtönőr vagy börtönpszichológus akar lenni) tiszta lapokkal játszik.

3. Ha a valakinek a bűne Önt megbotránkoztatja, de Ön nem sértettje a bűncselekménynek, akkor baj van, mert Ön determinista, azaz hisz a dolgok eleve elrendeltségében, és azt gondolja, hogy Önnek morális alapjai vannak arra, hogy igazságot tegyen. Az ilyen vélekedéseket a börtönben el kell felejteni. A rabok az ilyet azonnal kiszúrják, és félni kezdenek vagy visszavágnak. Félő és visszavágó pácienssel pedig nem jó dolgozni egy pszichológusnak. A börtönpszichológia célja a börtönártalmak csökkentése, nem pedig a rabok „nevelése”. Helyi szinten kell nehéz helyzeteket megoldani, bölcsen dönteni, nem lehet Freud módjára a mélyben kurkászni, mert arra nincs idő. Ugyanakkor a börtönpszichológus mindig az adminisztráció része, mert hivatalos véleményt formál a rabról, ezért a rab úgy fog rá tekinteni, mint aki előtt viselkedni kell. Ezért a börtönpszichológusnak mindig tisztázni kell a kliensével, hogy mire megy ki a játék. Ez az esetek többségében puszta ventilláció lenne a rab részéről (feszültséglevezetés), azaz a börtönpszichológusnak nagyon jó villámhárítónak kell lennie.

4. A börtöntapasztalat természetesen megváltoztatja az embert. Humánussá teszi, ha emberséges, de brutálissá teszi, ha keménykedik. A pszichológus munkája pátyolgatás egy őr munkájához képest, aki elpusztul, ha nincs némi pszichológiai készsége (akár gonosz is), de ugyanígy: a börtönpszichológus is elpusztul, ha egy kicsit nem őr. Ha tiszta szívvel áll hozzá a munkához, mint ahogy az előbb leírtam, a börtön jobb emberré tesz mindenkit. Hiszen a börtönben a legszerencsétlenebb emberek vannak, akikkel jót tenni a legjobb. Ha őket nem nézzük embernek, akkor magunkat sem tartjuk embernek, mert gonoszság van bennünk, amit az önismeret hiánya miatt nem látunk meg.

5. Ha úgy dönt, hogy a pszichológia szakra megy, akkor ott inkább a szociálpszichológiára fókuszáljon, mert a börtön társas közeg, ahol a szociálpszichológia alkalmazott ágaival többet ér, mint a mélylélektannal. Emellett érdemes addiktológiát tanulni, mert nagyon sok rab „drogos” is egyben. Ha ezekkel a tudományokkal képes kibékülni, akkor érdemes szakosodni. (Nincs börtönpszichológia szakirány, ami az én általam a blogon leírtakra legjobban rímel, az talán az ELTE Deviancia Szakirány, ahol szociológusokat képeznek, nem pszichológusokat.)

6. Az elehelyezkedési lehetőségek jók, és nincs túlképzettség. (Folyton tanulni kell, és ez így jó. Én például Öntől azt tanultam meg, hogy ha van valamilyen kérdés, ami foglalkoztat, az bátran fel kell tenni.)