Újabb gondolat a cigánybűnözésről

Furcsa, "neonáci" falfikra egy börtönben

Napjainkban a politikai közéletben ismételten kiélesedett a vita a cigánybűnözéssel kapcsolatban. Véleményem szerint a társadalmunk sokat tanult az azóta kibontakozó diszkurzus tartalmi elemeiből.

Nagy fontos például, hogy egy gondolatot, egy ötletet, egy nézetet vagy egy eszmét hogyan kommunikálunk. Nagyon nehéz megtalálni a helyes szavakat, és talán olyan fogalmazás nem is létezik, amit mindenki képes megérteni.

Pedig minden megszólalót a szeretet vezérel. Szeretjük az embertársainkat, mert nélkülük nem lenne teljes az életünk. Nem lehet olyan társadalmat elképzelni, ahol mindenki ugyanolyan. Ennek számos oka van, és nem véletlen, hogy hatalmas tudósok (szinte az összes jog- és társadalomtudós) abból a tételből indul ki, hogy az emberek egyenlők. Egyenlőség, ez jogi kifejezés, míg a különbözőség talán szociológiai vagy szociálpszichológiai. A két nézőpont eltér egymástól. A jog azt vizsgálja, hogy az egyezményeknek hogyan lehet érvényt szerezni, a társadalomtudomány pedig érdekes módon azt, hogy az egyezményeknek miért nem lehet érvényt szerezni.

Sok egyebet lehetne itt még leírni, kutatásokra és elméletekre hivatkozni, de most elsősorban nem ez a célom.

Nagyon sokat gondolkodom a cigánybűnözés kérdéséről egykori börtönőrként, nevelőként, pszichológusként, és most tanárként is, de sokkal inkább emberként és a társadalom tagjaként. Önvizsgálódásom során arra jutottam, hogy az előítélet szükségszerűen benne van minden emberben, mert az előítélet a csoportok összetartozását, az önmeghatározást és ezek által a túlélést szolgálja. Az ember nem egyedüli lény, a saját álláspontom szerint nem is morális, hanem inkább folyton alkalmazkodó, társas lény. Nem is tudnék létezni, ha nem fogalmaznám meg magamnak, hogy ki vagyok én, hogy mi lesz a jövőm, és ha nem kezdenék vizsgálódni a múltamban, hogy honnan jöttem. Ha valakit megkérdezünk, hogy honnan jött, mindig emberi közösségekre utal (munkából, a nagymamámtól, buliból, Göncruszkáról stb.), és ugyanígy: ha valakit arról faggatunk, hogy hova megy, akkor is közösségekre utal (megyek a kórházba vizsgálatra, megyek haza a családhoz, alszom egyet, mert holnap korán kelek, Bécsbe megyek stb.). Közösségről közösségbe, társaságból társaságba. Ezen az úton szerezzük meg a tapasztalatainkat, és ezen ismereteink alapján alkotjuk meg a vélekedéseinket.

Tény és való, nem lehet letagadni, hogy a magyar börtönökben – az arányokat tekintve - több roma van, mint a társadalomban. Erről nagyon egyszerűen azt a következtetést lehet levonni, hogy sok a roma bűnöző, de ez tévedés, és általánosítás, ugyanis a magyar börtönökben nagy szegénység is van, nagyobb, mint kint, a társadalomban. Ha a szegénységet és a romák a romák arányát együtt vizsgáljuk, akkor arra jöhetünk rá, hogy egyfajta szívóerő van a börtönben, ami odavonzza a szegénységet és a romákat. Nem csupán a jogszabályok, és a jogérvényesség, hanem sajnos – és ez mindannyiunk bűne – a nemtörődömség. Lehetne az a válasz: „Ugyan kit érdekel, hogy milyen körülmények között élnek a rabok a börtönben, nekem sincs elég pénzem, örülök, hogy élek!” Az ilyen emberektől azt szoktam kérdezni, hogy vissza tud-e emlékezni a gyermekkorából egy olyan pillanatra, amikor ment haza az iskolából, és az anyja otthon várta az ebéddel. A beszélgető partnereim mosolyogni szoktak, és azt mondják általában, hogy persze, előfordult ilyen. Az az igazság, hogy egy átlagos börtönlakó életében nem volt sem iskola, sem anya, sem ebéd. Valami összefüggés csak van a két dolog között, hogy börtönben van, és hogy nem volt meg neki az a három alapvető dolog, ami a többségünknek megvolt gyermekkorunkban (iskola, anya, kaja).

Rossz kimondani, de a börtönökben tapasztalható szegénységet két dolog befolyásolja leginkább: a költségvetési hiány, valamint a negatív társadalmi hozzáállás. A társadalmi hozzáállás pedig sajnos a társadalmi kisebbségek szemben sem nevezhető pozitívnak. Ennek az az oka, hogy hazánkban nincsen társadalmi összefogás, azaz kohézió, valamint az, hogy a rendszerváltás után jelentősen megváltoztak munkaerőpiaci feltételek.

Még két gondolat van hátra: a kohézió és a munkaerőpiac.

A társadalmi kohézió a politikai és gazdasági berendezkedés függvénye. A politika - a szó nemes értelmében - (nagy)közösségi döntéshozatalt jelent, és ez a bizalmon és az önérvényesítésen múlik. A bizalmat és az önérvényesítési képességet az emberek intelligenciája határozza meg. Nem mindegy azonban, hogy milyen normák alapján. Hazánkban jelenleg a társadalom által felállított célokat (lakás, kocsi, munka) nem lehet a társadalom által felkínált eszközökkel (hitel, önképzés) elérni. Ezt a jelenséget nevezte pár tudós anómiának. Az emberek tehát lejjebb viszik a célokat (albérlet, tömegközlekedés, feketemunka) vagy megváltoztatják az eszközöket (adócsalás, „bliccelés”). Sajnos ezek a tényezők szétzúzzák a kohéziót, mert megszűnik a bizalom. Beindul a bűnbakképződés. Ők azok, akiket közösen lehet szidni.

A munkaerőpiac feltételei hazánkban a rendszerváltás óta jelentősen megváltoztak. Ez egy ország valóban közösségi döntésének következménye, ugyanis minden felnőtt és józan ember szakítani akart a korábbi társadalmi berendezkedéssel. Az EU integráció által megkövetelt szabályok betartása pedig rendkívül nehéz, és nem fizikai próbatétel miatt, hanem a vélekedések, a gondolatok, avagy a szoftverek miatt, amik hazánkban vészterhes időkben keletkeztek. Erre mondták még korábban a rendszerváltás idején, amikor én kamasz voltam, hogy az emberek fejében lesz nehéz rendet tenni.

Véleményem szerint a cigánybűnözés-fogalom is egy ilyen „szoftverhiba” az emberek fejében, aminek a fenti bonyolult okai vannak. Az egyszeri és egyszerű ember pedig képtelen átlátni ezeket a folyamatokat. Mindenképpen fontos, hogy a dolgokról beszéljünk, értekezzünk és megnyilatkozzunk. Nem szabad félnünk a tabuktól és a kisebb vitáktól annak érdekében, hogy később ne az elkerülhetetlen konfliktusokkal szembesüljünk. A szoftverhibákat csak frissítéssel lehet kezelni, és ezért lenne nagyon fontos, hogy a fiatalokat ne előítéletessé, hanem összetartóvá, szorgalmassá neveljük.

Nem tudom, hogyan.