Képek Tökölről: fiatalkorú fogvatartottak alkotásai

Ez a kép egy afrikai lányt ábrázol, amit a fogvatartott egy hungarocell lapra festett temperával. A kép színekben rendkívül gazdag, mintegy ellensúlyozza azt a társas ürességet, ami a börtönben van: nem lehet semmiről sem őszintén beszélni. Nem lehet tényleg semmiről sem őszintén beszélni, mert az a minimum, hogy a zárkatársak kinevetik az őszinte megnyilatkozást. Viszont a fogvatartott mégis képes az érzelmeit kifejezni a rajzban. A börtönszemélyzet bravúrjaként lehet értékelni, hogy arra ösztökélik a fogvatartottakat, hogy rajzoljanak, és az esetleges hulladékokat, mint a hungarocell lap művészi önkifejezésre használják fel.

Igaz, hogy a kép színekben gazdag, azonban szinte biztos, hogy a fő vonalait a fogvatartott másolta valahonnan. Többször írtam ezen a blogon, hogy a rabok szeretnek replikákat készíteni. Nincs ebben semmi baj, sőt. Azt jelenti, hogy a rabok képesek reprodukálni a tehetséges festők műveit, azaz képesek belelátni a festő érzelmeibe és a mozdulatait képesek lemásolni. Számomra minden börtönrajz azt jelenti, hogy a börtönben nem pszichopaták vannak, akik nem tudnak szeretni, szorongani vagy tanulni, ahogy Mérei Ferenc mondta róluk, hanem a rajzok bizonysága szerint inkább szeretni és tanulni képes emberek. És a képben észre kell venni a szorongást is, azonban ehhez szükséges némi háttérinformáció: a rajzot készítő fogvatartott roma. Nem ez az első börtönrajz, amit magyar börtönben láttam, és lényeges eleme a bőrszín. A fogvatartott azt mondta a képről, hogy az egy afrikai lányt ábrázol, tehát egy színes bőrű lányt láthatunk a hungarocell lemezen. A rab a saját cigányságából eredő identitásválságát (kamaszkorú rabról van szó...) emígyen kompenzálta túl. A túlságos, nem tudatos bizonygatás pedig a szorongás jele a pszichoanalízis szerint. A rabnak tehát etnikai alapú kisebbrendűségi érzése van, azaz érzi magán a megvetés bélyegét, ez rosszul esik neki; és a vágya tágya ezért egy nála is feketébb afrikai lány.

Ezt a képet a lépcsőházban láttam, Ganésát (Ganesha), az elefántfejű lényt ábrázolja, aki a hindu hitvilág legszeretetteljesebb, és leginkább szeretett istensége, és aki a szerencsét hozza az ember életében. Ez az első olyan börtönrajz, amit európai kulturközegben látok, és mégis a hindu világvallás egyik jelentős szimbólumát vonultatja fel. Az egyik előző bejegyzésemmel kapcsolatban kaptam egy kritikát, miszerint az, hogy a rab tudja, hogy ki volt egy történelmi személyiség, az nem azt jelenti, hogy művelt, ahogy én gondoltam, hanem inkább azt, hogy a rab látott egy filmet, ami a történelmi személyiségről szól. A kommentelő úgy gondolta, hogy az kevésbé számít, hogy a rab mivel azonosítja magát. Lehet, hogy igaza van, magam sem tudom. A rajz azonban a szimbolikus önkifejezés eszköze, és tudjuk azt, hogy ezek az önkijezések nem éppen a tudat által vezéreltek. Egyszerűen azért azonosulunk valamivel, mert az egyensúlyban van az önképünkkel. Mindenki csak azt képes befogadni, ami nem borítja fel a lelke egyensúlyát, ezt számos szociálpszichológiai kísérlet és kutatás bizonyította. Szerintem inkább az a kevésbé lényeges, hogy a fogvatartott milyen utat jár be addig, amíg magáévá tesz egy ismeretet. Mindegy, hogy elmélyült olvasás, vagy csak egy butított film megnézése által.

A fenti kép szintén egy replika, Goya 1808 május 3 című festményének másolata. A börtönbeli, meglehetősen naiv másolat a nyolcvanas években készült, és jelenleg az iskolakörleten, azaz a börtönbeli iskolában található, a folyosó falán. A másolat eredetéről nem tudok sokat, nem tudom, hogy mit mondtak a fogvatartottaknak, hogy milyen képet fessenek a folyosóra. Nem tudom, mennyit tudhattak a rabok a madridi 1808 május 3-i vérengzésről, azonban mégis fontosnak tartom azt, amit a kép mint szimbólum magán hordoz.

1808 május 2-án a megszálló napoleoni hatalom ellen a madridi polgárság fellázadt, és a francia katonákra támadt, és sokakat közülük meg is ölt. Az esemény másnapján a francia katonák körbekerítették a lázadokat, és kegyetlen módon, bosszúra éhesen halomra lőtték őket, az életben maradtak pedig a jelentős túlerővel szemben szinte reménytelen, a meglepetés erején alapuló harcba kezdtek. Sokak szerint ez volt az első guerilla harc.

A guerilla típusú hadviselés az utcai gengek és a börtöngengek harcmodorára is nagyon hasonlít, legyen szó a kilencvenes években zajló skandináv motoros harcokról, vagy a mara salvatrucha és az m18 közötti összecsapásokról Közép-Amerikában és Észak-Amerikában. Az ilyen típusú hősök a fogvatartottak elméjében ikonokká válnak, szinte mindegy, hogy a tudatosodás milyen szintjén. És persze tudjuk, hogy a fentebb említett gengek a gazdaországok börtöneinek szerkezetét teljes mértékben megváltoztatták.