A szenzációs Személyiségzavarok című könyv 26 oldalon keresztül foglalkozik az antiszociális személyiségzavarral. Több fontos megállípítást tesz a pszichopátiával kapcsolatban. Az első fontos elem az, hogy a kórképet nem sikerült teljességgel definiálni. Ez azt jelenti, hogy nehézkes a diagnózisalkotás, azaz nem lehet teljes bizonyossággal kimondani, hogy valaki ebben a személyiségzavarban szenved. A másik fontos megállapítása, hogy a börtönökben az antiszociális személyiségzavarnak mindenütt nagy prevalencia értéke van. Azaz a börtönök lakóinak túlnyomó többsége személyiségzavarban szenved, ami azt jelenti, hogy valamilyen szinten elvileg gyógyítható lenne.
Itt fontos kiemelni, hogy ennek az a megállapításnak mi lehet az etikai következménye. Amennyiben a pszichopaták valóban beteg emberek, kétessé válik, hogy a börtönben van-e a helyük. Mivel a börtönlakók és a bűnözők többsége antiszociális személyiségzavaros, a börtönök szinte kiürülnének, ha csak „egészséges” bűnelkövetők kerülnének a rácsok mögé. Ennek az a folyománya, hogy a börtönökben be kellett vezetni a kezelést, mint valamilyen szintű beavatkozást, valamint az oktatást és a képzést, mint felzárkóztatást. Ez volt a büntetés-végrehajtás hatvanas évekbeli paradigmaváltása. A kilencvenes évek végétől azonban újabb kezelési irányzat bukkan fel a börtönökben: a gyógykezelés és a gyógyszeres kezelés. A gyógykezelés csak akkor működhet kiegyensúlyozott módon, ha a börtönegészségügy függetlenedik a börtön szervezetétől, ez azonban a börtön menedzsmentje számára veszteséget jelent, ugyanis a börtön személyzete civillé válik, azaz a pszichopátia-probléma végső soron a börtön demilitarizálódását táplálja.
Érdekes megállapítás, amolyan svéd csavar, hogy egyes pályaválasztási törekvések a pszichopatiás jellegű késztetések elkenésére szolgálnak. Ezt a freudi pszichológia szublimációnak nevezi. A pszichopaták erőszakosak, élvezettel aláznak meg másokat, felelőtlenek, kegyetlenek, képtelenek a szoros és tartós kapcsolattartásra. Számos kutató szerint sok van közülük katonai vagy börtönőri állásban, hogy törvényes keretek között élhessék ki garázda hajlamaikat. Ez a megállapítás nagyon markáns értelmet nyer, ha a tekintélyelv és a csoportnyomás szempontjából vesszük górcső alá. Több szociálpszichológiai alapkutatás bizonyította be, hogy az emberek engedelmeskednek a tekintélynek és a csoportnyomásnak zárt (kísérleti) helyzetben. Erre a legjobb terep a börtön. A tekintélyelvű börtönőrök rossz irányba befolyásolják a társaikat, és maga a gonosz szabadul el a börtönökben, ahogy ezt sok-sok filmben láthattuk. Zimbardo erről a jelenségről írta a Lucifer Effect című könyvét.
Döme László további fontos megállapítása, hogy a pszichopatákat nagyon nehéz kezelni, csak méltósággal és szinte végtelen türelemmel lehet náluk valamilyen eredményt elérni, továbbá az is nagy kérdés, hogy a pszichopaták kezelésébe a személyzet és az állam mekkora energiát tud fektetni. Ebben a pillanatban értünk el a társadalmi összefogás hiányosságához. Képtelenek az államok olyan intézményrendszert létrehozni, ahol az antiszociális személyeket kezelni tudnák. A kivégzések nem érték el a céljukat kétszáz évvel ezelőtt, mert nem volt visszatartó erejük, a börtönök egyre csak újabb bűnözői nemzedékeket termelnek, és intenzíven segítik elő a masszív gengesedést, azaz a további szociális exklúziót. Ennek az lehet az etikai folyománya, hogy a bűn mögött nem áll morális deficit, és a börtönökben nem erkölcsi értelemben bűnös emberek vannak, hanem csak olyanok, akik a jog szerint bűnösök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése