Rendszer, ellenőrzés, simlisség, büntetés

Egyes zárt rendszerekben az embereknek bizonyos magatartási szabályokat kell betartaniuk. A magatartartási szabályokat ellenőrzéssel tartják fent, de bíznak abban is, hogy az emberek maguktól is betartják a szabályt. Az ellenőrzésre azért van szükség, hogy valahogyan érvényt szerezzenek a rendszer működtetői a szabályoknak.

Az ellenőrzés csak olyan rendszerben lehetséges, ahol a benne lévő személyektől függ a rendszer működőképessége. A börtön éppen ilyen zárt rendszer, ahol emberek vannak, és ellenőrzés kell ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen.

Az ellenőrzést emberek végzik embereken, és az ellenőrzés megtörténtéhez interakció kell. A legtöbb ellenőrzés szemrevételezéssel zajlik, de mindenképpen valamilyen vizsgálat, ami valamilyen körülmény kívánatos meglétét hivatott megállapítani.

Nehéz úgy ellenőrizni, hogy az ellenőrző személynek büntetnie is kell, ha valami nem a kíválnalmaknak megfelelően zajlik. Akkor is nehéz ellenőrizni, ha jóval több ember van jelen, akit ellenőrizni kell, mint ahány ellenőr lép be a rendszerbe.

Ha az ellenőrnek a büntetés is a szerepe, és a jóval több ellenőrizendő személy van a rendszerben, az ellenőrzést nagyon könnyen ki lehet játszani, sőt a szabályok megszegése szinte norma, mert aki erre nem képes, az szerencsétlennek, vagy baleknak tarthatja magát. Az említett norma a simlisség.

A helyzet nem csak börtönben fordulhat elő, hanem mondjuk egy tömegközlekedési eszközön is. A minap a következő eseményt figyeltem meg a 173-as BKV buszon. (Mivel Budapesten szinte mindenkinek van „ellenőrös” története, érezhető, hogy a társadalom minden egyes tagja részt vesz az ellenőrzés interakciójában, a működési hiányosságok feletti szemhunyásban, és a tenni nem akarásban.)

1. Alaphelyzet

A képen a busz sematikus térképe látható, felülnézetből. A kék pálcikák az ablakokat jelzik, a jobb oldali két fekete pálcika az ajtókat jelöli. A sematikus buszon tehát két ajtó van. Az ajtó azért fontos, mert azon keresztül el lehet távozni a rendszerből, azaz ki lehet lépni az ellenőrzés alól. A szürke gömbök azokat az utasokat jelölik, akik rendelkeznek érvényes menetjeggyel, a zöld gömbök azokat, akik nem, a piros gömb az ellenőrt mutatja, a lila pedig a megfigyelőt. A minap tehát a menetiránynak háttal, a busz végében utaztam, velem szemben ült a civil ruhás ellenőr. Természetesen senki számára nem volt világos, hogy kinek van jegye, és kinek nem. Néztem a velem szemben ülő férfit, aki Arsenal pólót viselt, és éppen azon gondolkodtam, hogy vajon honnan szerezhette a pólóját. Ekkor az autóstáskájából előhúzta a karszalagját, és először tőlem kérte a jegyet, és én engedelmesen felmutattam neki a bérletemet. Közben figyeltem a körülöttem álló, és ülő utasokat, akik semleges arccal követték az eseményeket. Ebben a helyzetben megindult egy interakció, ami az ellenőrző személy felől érkezett, és velem folytatódott. Minden rendben zajlott. Az ellenőr megértette, hogy van nálam érvényes jegy, és a buszt úgymond „jogosan” használom. A zárt rendszerben a többi utas is kezdett felkészülni a hamarosan bekövetkező interakcióra.

2. Menekülés

A busz hátuljában álló két utas, akiket szürke gömbbel jelöltünk, kotorászni kezdett a táskájában, és elővette a jegyét. Az előző képen még az ellenőr mellet lévő, két, zölddel jelölt utas, akiknek nem volt jegyük, az első ajtóhoz igyekeztek, mert észlelték az ellenőrt, amikor engem igazoltatott. A kezükben még nem kezelt jegyek voltak, és lyukasztónál álltak meg. Az arcukon bosszúsággal kevert rémület volt, amit nagyon rövid időn belül felváltott a teljesen semleges arckifejezés. Közben az ellenőr ment tovább a busz eleje felé, ahol egy belső széken egy fiatal fiú ült, aki nem látta az ellenőrt, és nem is volt érvényes jegye. Az eseményeket a „lógó” utasok természetesen egész végig követték. Hatékonyságuk abban állt, hogy ketten voltak, együtt tudtak működni, és bátorították egymást. A két „lógó” férfi a harmincas éveinek elején járt, az egyiküknek koponyás tetoválás volt a lábszárán, a másikuknak egy-két haja szála már megőszült, és az egyik oldalsó foga is hiányzott. E pár rövig megjegyzés azért volt szükséges, hogy a két fiatalember társadalmi rangját el tudjuk helyezni valahol: feltehetőleheg az alsó középosztály képviselői lehettek.

3. Büntetés

Az ellenőr odament a fiatalemberhez, aki magyarázkodni kezdett. Nem hallottam, hogy mit mond, de láttam, hogy egy kezeletlen jegyet szorongat a kezében, amit az ellenőr próbál elvenni tőle. A fiatalember ellenállt, szorította a jegyét, de az ellenőr mégis győzedelmeskedett, és kiderült, hogy a jegy nem érvényes. Ekkor az ellenőr - gondolom - a fiatalember nevét és címét kérte, de azt nem kapta meg. A fiatalember pótdíjat sem fizetett, hanem valószínűleg megígérte, hogy a következő megállóban leszáll a buszról. Az ellenőr ment tovább előre felé, és kérte a többi utas jegyét.

4. Kibúvás

Amikor az ellenőr már egészen elöl járt, a két férfi visszajött az ülőhelyre. Menekülésük ezúttal is fürgén zajlott, és nagyon jellemzően a többi utas nem avatkozott közbe. (Más országokban talán máshogy történt volna. De ez nem biztos.) A két férfi tehát „simliskedéssel” megúszta a büntetést. Arcukon gúnyos vigyor ült, olyan benyomást keltettek bennem, mintha általános iskolás diákok lennének, akik valamilyen csínyt követtek el, de elkerülték a büntetést. Valahogy rosszul mutatott rajtuk a tetoválás, a hiányzó fog és az őszülő haj sem illett a „komiszkodó” szerepükbe. A simli normája felülmúlta a szabálykövetés kényszerét, és ennek több oka van:

- a szabály követése nevetségessé teszi az embert ebben a helyzetben,

- látható és érezhető túlerőben kevés a kockázat,

- az ellenőr passzivitása csak bátorító hatással volt,

- a jelenlévő többi utas semlegessége is támogató jellegű volt,

- kettejük együttműködése hatékony volt,

- egy másik személy megbüntetése lefoglalta az ellenőrt

- a rendszer működtetői túl sok felelősséggel voltak felruházva:

- a buszsofőr nem tudott együttműködni az ellenőrrel,

- az ellenőrnek büntetnie is kellett volna,

- az utasok (szintén a rendszer részei) nem érezték azt, hogy szövetséget kellene alkotniuk a közlekedési vállalattal (ez utóbbiról természetesen nem csak az utasok tehetnek).

Ezt a simlisséget a felelősen gondolkodó ember talán arcátlanságnak is vélhetné. A legnagyobb gond az, hogy az emberek megriadnak a közbeavatkozástól, és így az ellenőr a munkája közben rendkívül megalázó helyzetbe kerül. Az ellenőr egyéni tragédiája az, hogy valószínűleg észrevette a simliskedést, és szemet kellett felette hunynia, mert a két férfi túl nagy kaliberű volt a számára.

A tágabb látószögből vizsgált valóság azoban az, hogy a busz összes utasa (én is) valamilyen mértékben részt vett abban, hogy a két férfi megúszta a büntetést.