Mi a baj a tényleges életfogytig tartó szabadságvesztéssel? 20 pontban

Nem tudom megállni, hogy ne írjak. Több évtizede felelősen foglalkozom a kérdéssel, és nem mehetek el mellette csak úgy.

Szóval mi a baj a TÉSZ-szel...

1. A börtön nagyon drága módszere a bűnözés elleni harcnak.
2. A börtön nem rettent el a súlyos bűncselekmények elkövetésétől.
3. A várható ítélet hossza sem rettent el a súlyos bűncselekmény elkövetésétől.
4. A büntetések által okozott kín mértéke csak akkor mérhető, ha a bánásmód vagy a büntetés embertelen, megalázó vagy aljas. Na, ez éppen nem kellene.
5. A hosszú ítélet ellentmond a börtönbeli rehabilitációnak (ami talán 1999 tájékán halt el végleg a magyar börtönökben...)
6. A hosszú ítélet emberroncsokat termel - ezzel ellehetleníti a reintegrációt.
7. A hosszú ítéleteseknek nincsen kockáztatni valója.
8. A fiatal (mondjuk 30 év alatti) hosszúítéleteseknek két kitörési lehetőségük van: a gengesedés, és talán a börtönön belüli kábítószer-kereskedelem.
9. A harmincon túli hosszúítéletesek egyetlen kitörési pontja az öngyilkosság.
10. Minden büntetőpolitikai szigor valójában a társadalom homogenizálódását szolgálja. Ezt a történelemből is tudni lehetne.
11. A nem kockáztató rabok miatt a rövidítéletesek élete is megkeseredik a börtönben. A börtönbeli fogvatartottak közötti erőszak és terror egyre élesebb lesz.
12. A börtönben dolgozó személyi állománynak is jóval nehezebb lesz a dolga.
13. A hosszú ítéletek miatt a tervezett új börtönök is túltelítettek lesznek.
14. A TÉSZ-ek miatt a többi ítélet is hosszabb is lesz, mert a rövidebb ítéleteknek a TÉSZ-hez képest el fog veszni a súlya a bíróságok munkájában.
15. Újfajta börtönlázadás típus fog megjelenni hazánkban: a gengháború.
16. Egyre több bűncselekmény fog történni a börtönökben.
17. El fog lehetetlenülni a börtönbeli nevelés. Most már teljesen. Nem lesznek a körleten reintegrációs tisztek. Ez a korábbi, dinamikus biztonságon alapuló börtön alapja volt, hazánkban is.
18. A hosszú büntetés végül leamortizálja a börtönök épületét is. Nem lesznek szép festmények, csak műgyantás falak, és üresség.
19. A börtönök programjai is elavulnak, hiszen azok célja leginkább a reintegráció. De reintegrációról felesleges beszélni, ha nő az átlag ítélet hossza.
20. A legjobb tudásom szerint öt-hat év a börtönben teljes személyiségromlást eredményez. Mindenkinél. Az őröknél is.

A börtön és a társadalom kapcsolata: a totális intézmény-koncepció kritikája (részlet egy készülő tanulmányból)

Ez a kapcsolatrendszer igen sokrétű. Goffman elméletének kritikusai azt mondják, hogy csak egészen szélsőséges helyzetekben jelenhet meg a totális intézmény valós totalitása. Barry C Feld például két mutató alapján értelmezi a börtönöket (csoportos vagy egyéni kezelés és őrzés vagy nevelés polaritások mentén), és arra jut, hogy például a csoportos-őrzés variáció esetén a preventív fogvatartás (pl. Guantanamo) valóban totális. Keith Farrington egyik kritikai pontja szerint a börtön elképzelhetetlen a családi kapcsolatok nélkül, mert ez a civilizáció alapértéke, és egyben reintegráció legszűkebb alapja is. Ép család nélkül nem érdemes például szabadulásra felkészítésről beszélni. Igen ám, de a legtöbb fogvatartottnak nincs ép kapcsolatrendszere a külvilággal, tehát felmerül, hogy a börtön totális intézmény jellege valójában túlnyúlik a börtön falain. Farrington szerint a börtönről alkotott totális intézmény mítosz azt eredményezi, hogy az emberek túlzó várakozással és elvárással tekintenek a börtönre, mert azt hiszik, hogy ott valóban mindenki be van zárva rendesen, és valóban mindenki megjavul. Goffman az írásaiban csak példálózik a börtönnel, valójában pszichiátriai intézetet vizsgált, ezért is sok kritika érte, azonban mégis van a művének egy nagyon érdekes eredménye a kritikusok számára is: a pszichiátiriai intézetek és a börtönök közötti fogalmi és fenomenológiai határ elmosódása. (A genealógiai határ elmosódását Foucault írta le.) A börtönbeli szubkultúra a börtönön kívül is jelen van, mert számos párhuzamosságot lehet kimutatni az utcai gengek és börtöngengek működése között, sőt a két jelenség nem is válaszható el egymástól.

Az egyik legérdekesebb kritikus gondolat A.L. Guenthertől származik, aki a tiltott tárgyak rendszerén keresztül mutatta ki, hogy nincs a börtön teljesen elzárva a külvilágtól. A tiltott tárgy (napjainkban jellemzően a kábítószer) ugyanis valahogyan bejut a börtönbe.

A kábítószer egyébként is nagyban megváltoztatta a börtön szervezeti kultúráját. Manapság a drogok miatt teljesen máshogy működik a például a beszélők vagy a séták rendszere a börtönökben világszerte. A kábítószer-probléma ezen túlmenően megváltoztatta a börtönlázadások dinamikáját és forgatókönyvét is. Míg a hetvenes években a lázadásoknak polgári jogi jellege volt, addig ma már a drogpiacért folyó gengharc jellemzi általánosságban a legsúlyosabb börtönbeli rendkívüli eseményeket.

A közeljövőben a börtön rendszere a kommunikációs technológiák rohamos fejlődése miatt feltehetően teljesen át fog alakulni. Nem lehet majd sokáig tiltani a börtönökben az okostelefonok és az internet korlátozás nélküli használatát. A kommunikációs platformok felhasználó közötti fizikai tér már a mai világban is elvesztette a jelentőségét. Ezzel áll ellentmondásban az a tény, hogy a bebörtönzés lényege a fizikai mozgástér és a kommunikáció korlátozása. De mi lesz akkor, ha a fizikai és kommunikációs mozgástér korlátozásának büntetési, fegyelmező vagy deprivációs jellege el fog tűnni?

Az is érdekes lehet, hogy pár esetben a börtönépület csupán házigazdája a jogi jellegű totális intézményeknek, mint például a terroristának tartott személyek preventív őrizete, az életellenes és szexuális bűnelkövetőket sújtó németországi Sicherheitsverwahrung (a szabadságvesztés letelte utáni preventív szabadságelvonás, „biztonsági őrizet”) vagy a pszichológiai kényszeren is alapuló kémiai kasztrálás Csehországban és Dániában.

Börtönártalmak - részlet egy készülő tanulmányból

A börtönártalmaknak kétféle meghatározása lehetséges. Az első szerint a börtön olyan károsító hatásairól van szó, ami a törvényes hátrányokon kívüli következménye a bebörtönzésnek. Ezzel a gondolattal az a probléma, hogy abból indul ki, hogy a börtön és törvények elkülöníthetők a társadalomtól. Etikai szempontból még talán elfogadható, hogy a törvény is okoz hátrányt, és okozzon is, hiszen a fogvatartott bűncselekményt követett el, rá is bizonyították, és el is ítélték; azonban, hogy a törvény miért okoz éppen hátrányt, hogy ki és miért követ el bűncselekményt, hogy hogyan zajlik a bűncselekmény bizonyítása, és hogy milyen mozgatórugói vannak az ítélkezési gyakorlatnak, azt nem mindig lehet megmagyarázni tisztán jogi jellegű érveléssel. Így nehezen válaszhatók el a törvényes hátrányok a nem törvényes hátrányoktól. Számos kérdés merül a börtön morális igazságosságával kapcsolatban.

Gondolkozzunk el, hogy hogyan történhetnek meg a következő események, illetve mi a magyarázatuk?

-          fiatalkorú fogvatartottak csoportja felakaszt egy másik fiatalkorú fogvatartottat, és az áldozat meghal,

-          a fiatalkorú fogvatartottak többségét egyes vélekedések szerint a börtönben megerőszakolják,

-          a börtönökben embertelen körülmények uralkodnak, kosz van és büdös, néha csótányokat és gombás falakat lehet látni,

-          a fogvatartottak nagyon tipikus börtöntetoválásokat készítenek, és ezeket a külvilágban is lehet azonosítni,

-          minden országban felül vannak reprezentálva a börtönökben az etnikai kisebbségek és a pszichoszociális fogyatékossággal élők,

-          a közvetlen fogvatartottakkal foglakozó őrök majdnem ugyanabból a társadalmi közegből kerülnek ki, mint a rabok.

Az ilyen jellegű kérdéseket a végtelenségig lehetne sorolni, soha nem kapnánk rá igazi, tényleg minden szempontból helyes választ.

A fentiek miatt a börtönártalmakat nem a jogszerűség vagy jogszerűtlenség felől kell megközelíteni, hanem a börtönközeg szempontjából, és itt érkeztünk el a második meghatározáshoz: a börtönártalom az a hatásrendszer, ami a fogvatartott egyént összeköti a börtönközeggel. A börtönközeget semmiképpen sem lehet pozitívnak mondani, még akkor sem, ha a börtönben a fogvatartottakkal pozitív dolgok is történhetnek:

-          számos fogvatartott számol be arról, hogy a személyzet törődését teljesen kivételesnek éli meg, és hogy az életében ilyesmi még nem történt meg (ez leginkább a segítő foglakozások, pl. pszichológiai meghallgatás, orvosi kezelés, civilek látogatása során történhet meg),

-          többen a börtönben jönnek le a drogokról,

-          megint mások a börtönben gyúrják ki magukat,

-          néhányan inkább feladják magukat, mert a börtönben a riválisok nehezebben tudnak nekik ártani,

-          sokan a hajléktalanság és a nincstelenség elől a börtönbe menekülnek

-          egyesek pedig kifejezetten jó bulinak, vagy üzletnek élik meg a börtönben töltött időt.

Ha tüzetesen megvizsgáljuk a fenti negatív és pozitív jelenségeket, arra következtetésre juthatunk, hogy a társadalom önmaga a forrása annak fogvatartottakra nézve rendkívül ártalmas nyomásnak, amit Claude Lévi-Strauss, Robert K. Merton, Jock Young és még sokan mások exklúziónak, azaz kiközösítésnek neveztek.

Ne feledkezzünk meg arról, hogy a börtönben nem csak rabok vannak, hanem őrök is, és az ártalmak rájuk is hatnak, ezért az alább következő elemzésben nem hagyhatjuk ki az őrökre gyakorolt hatást.

A rabok és az őrök panaszain kívül azt is meg fogjuk vizsgálni, hogy maguk az ártalmak milyen viszonyban állnak a reintegrációs törekvésekkel. Lehetséges, hogy a kiközösítés társadalmi funkciója megkerülhetetlen, és a reintegárció az a funkció, ami az exklúzió fékét jelenti, és ezzel a börtön átalakulását okozhatja? Lehetséges, hogy a reintegráció elvének egyre szélesebb körű törvényesítése által olyan változás kezdetén vagy közepén vagyunk, ami legutoljára akkor történt, amikor a nyilvános tortúra eltűnt a jogállami társadalmakból, és megszülettek a börtönök? Erre a kérdésre is választ adhat a börtönártalmak vizsgálata.