Körülbelül tíz éve foglalkozom a börtönkutatások elemzésével, és magam is művelem ezt a műfajt olyan 7-8 éve, egészen komolyan. Egy érdekes cikkre bukkantam a minap, amit két vezető "konvikt" kriminológus Stephen C. Richards és Richard S. Jones írtak a fogvatartottak szabadulás utáni beilleszkedéséről. A cikk tartalmilag számomra nem hozott különösebb meglepetést, bár fel fogom használni majd a munkám során, mert van egy érdekes része, amikor a kutatás módszereit írja le.
Eredetileg a kutatók egy checklist alapján irányított interjúkat akartak felvenni az egykori fogvatartottakkal, azaz a kiindulásuk is kvalitatív módszereken alalpult. Összesen 30 frissen szabadult férfivel és pár börtönőrrel készítettek interjút. A kutatás ezen része több mint fél évig tartott. Ez egy kissé meglepő, hiszen a kvantitatív (pl. kérdőív, attitűdskála) kutatások nem szoktak ilyen hosszúra nyúlni. Ennek még később látni fogjuk a jelentőségét.
A két kutató rájött azonban, hogy az alanyok egy idő után saját sztorikat kezdtek mesélni, és eltértek az interjú vázától. Az eredeti kérdésekre ezek után kínos volt visszatérni.
A kutatók arra is rájöttek, hogy az interjúk során bizonyos kényes kérdéseket kerülni kell. Ilyenek a droggal és a bűncslekménnyel, vagy a családdal kapcsolatos kérdések. Az egyenes - erre vonatkozó - kérdésekre a rabok egyszerűen nem válaszoltak, míg a nem struktúrált interjúban maguktól említették meg az érzékeny dolgokat.
Semmiképpen sem gondolták volna a kutatók, hogy milyen remek interjúkat lehet készíteni, ha nem egy, hanem két volt rabot kérdeznek egyszerre. Ekkor az alanyok egymás javítgatva és "überelve" próbáltak válaszolni. Érdekes a kutatás szempontjából jelentős tény is felbukkant az interjúk során: kiderült, hogy a szabadulás után a ruházat megszerzése, beszerzése és minősége igen nagy gondot jelent. Ezt lehet, hogy be sem építették az eredeti kérdéseik közé, bár erre nem tértek ki.
Sokszor hangoztattam már magam is, hogy a börtönben elég nehézkes kvantitatív kutatómunkát végezni. A szerzőpáros szerint a fogvatartottakat a kérdőívek a hatóságok által felvett formulákra emlékeztetik, míg a beszélgetésnek tűnő interjú során jóval több eredeti, élő információhoz lehet jutni.
Véleményem szerint egy adott társadalmi jelenséget csak rendszerszinten lehet igazán megismerni, azaz tudni kell azokról az elemekről, amelyek a rendszert alkotják. Sok olyan börtönkutatóval találkoztam, aki büszkén hangoztatta börtönszlengbéli jártasságát, azaz abban a hitben volt, hogy ismeri a rendszer elemeit, aztán kiderült, hogy rosszul vagy "bénán" használja ezeket a kifejezéseket.
Ez nyilván minden rendszerre vonatkozik. Ha kutatni akarom például a biológusok szabadidős tevékenységét, bizonyára el kellene mélyednem például a természettudományi felsőokatás rejtelmeiben. Vagy (ez jóval közelebb áll hozzám): kutatni akarom az utcai falfirkákat, akkor tudnom kell, hogy milyen társadalmi háttérrel rendelkező személyek végzik ezt a tevékenységet.
Néha meglepődtem, hogy a kvantitatív kutatók gyakran nem is találkoznak azokkal a személyekkel, akiket kutatnak, hanem csak a kérdőívet tölteik ki velük. Ez önmagam felé irányuló kritika is, ugyanis túlnyomórészt én sem talákoztam azokkal a személyekkel, akik az általam elemzett börtönrajzokat és a börtönfirkákat készítették. Azonban úgy érzem, hogy én ismerem az adott rendszert.
Vissza a kutatási időtartam kérdésére. El lehet képzelni, hogy a kvalitatív kutatás hosszabb ideje miatt mennyi egyéb más információhoz lehet jutni, amelyek a rendszer elemeire vonatkoznak. Nem régen én például graffitit fényképeztem egy magyar börtönben, de mindeközben egy fiatal tiszt folyamatosan beszélt hozzám, kérdezett tőlem, és ő maga is elemezte a rajzokat és a firkákat. Ő hívta fel a figyelmemet például erre a megdöbbentő képre is:
 |
| Ez azt jelenti, hogy az illető 31 évet kapott. Aki járatos a büntetőjogban, el tudja képzelni, hogy ehhez milyen bűncselekményt kellett elkövetni... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése