Tegnap előtt jelent meg a YouTube-on a beszélgetés, amely tényleg felrobbantotta a sajtót, és azt eredményezte, hogy a Magyar Helsinki Bizottság elhatárolódott az egyik alapítójától. Ez utóbbi gesztus szinte olyan, mintha én elhatárolódnék Foucaulttól, mert homoszexuális BDSM klubokba járt és mindenfajta enteogént kipróbált. Érstd jól: azért mert ő ilyeneket tett, és én az egyik legnagyobb mesteremnek tartom őt, aki meghatározta a gondolkodásomat, még nem jelenti azt, hogy én - Fliegauf Gergely - meleg lennék, vagy bejönne nekem a BDSM vagy peyotl. Igyekszem egészlegesen tekinteni Foucaultra, de hagyjuk is ezt.
Arról szeretnék írni itt, hogy miért gondolom azt, hogy Gulyás Márton és Kőszeg Ferenc két malomban őröltek, és mind a ketten súlyos tévedésekkel dobálóztak az inkriminált diszkurzus folyamán.
Az első dolog, hogy Gulyás Márton mintha azt mondta volna, legálábbis az én olvasatomban, hogy a pedofilokat mindenképpen meg kell büntetni azért, hogy a büntetésnek elrettentő ereje legyen. Most nem idézem, eleget foglalkoztam vele, és eleget írtam is erről a témáról, de az elrettentés semmilyen büntetőpolitikában nem jön be. Erre a legjobb példa a halálbüntetés vagy a mondjuk a kézlevágás. Más ezzel kapcsolatban: a szexuális bűnelkövetők büntetésének számos vadhajtása van: olfaktórikus averzió, mindenféle nyilvános listák összeállítása, kémiai és sebészeti kasztráció, a német Sicherheitsverwahrung és még sorolhatnám. Ezeknek a rettenetesnek mondható szankciókank a büntetőjog enged teret, amely engedelmeskedik a választói akaratnak. És ez nem minden. A börtönben a pedifilokat a többi rab általában sanyargatja. Horror történeteket tudnék ide írni. A fogvatartottak közötti erőszak egyik áldozati csoportját ők képezik. A velük szemben alkalmazott szankciók mindig ezt is magukban hordozzák. Az emberiség még nem érte el azt a fejlettségi fokot, hogy a lebukott pedofilokat emberhez méltóan kezelje. Ennek magyarázata a retributív, azaz a bosszú elfogadásán alapuló gondolkodás. A retributív gondolkodás távol áll a megalapozott kriminológiától, pláne a kritikai kriminológiától. Még ide: kissé képmutatásra utal az pedofília elárasztó jelenlétének tagadása. Csak egy játékboltba kell bemenni, és megnézni, hogy milyen játékokat kínálnak tíz év alatti leánygyermekeknek. A nők tárgyiasítása mögött is pedofília áll, és ez a fogyasztói társadalom kiiktathatatlan része. Önmagában is egy hatalmas probléma, amely körülveszi a látenciából kibukó pedofíliát. És még: a börtönökbe néha 18 éven aluli gyermekek kerülnek, akiket néha szintén 18 év alatti gyermekek erőszakolnak meg. Ez is egy olyan probléma, amely átitatja a társadalmat, mérhetetlen szenvedést okoz, táplálja a nők elleni erőszakot, a homofóbiát, a családon belüli erőszakot, a retribúciót, és fenntart egy olyan gépezetet, amely embereket semmisít meg. E problémák nélkül a pedofília jelensége érthetetlen és felesleges róla jogi szempontból beszélgetni.
A másik oldal, Kőszeg Ferenc, pedig nem azt a nyelvet használja, amelyre azt mondhatnánk, hogy inkluzív vagy píszí, ezért - szándéka ellenére - súlyos félreértéseket generál. Azonban össze is mos, ami szerintem szűklátókörűségre utal. A riportban többször szerepel a trauma szó. Mindkét szpíker úgy dobálózik vele, hogy látszólag - mert bennem ez a benyomás alakult ki - gőzük sincs arról, hogy miről beszélnek. Pedig mindketten tudnának sajátélményeket mesélni, ebben biztos vagyok. Ezek az élmények azonban nem valók képernyőre. Erről a témáról is többször, több helyen publikáltam és beszéltem is. A gyermekek ellen elkövetett szexuális erőszak (CSA) áll - nem kizárólagosan - a borderline személyiségstruktúra mögött. Ha megnézzük a statisztikákat, azt látjuk, hogy a borderline személyiségzavar a nők körében gyakoribb, azaz a pedofíliába inkább a nők betegednek bele, azaz többnyire ők viszik a hátukon a terhet. A CSA bizonyítottan károkat okoz az agyban, a hormonháztartásban, a beszédfejlődésben, a megküzdési stratégiákban, a párkapcsolatokban és így tovább. Minél nehezebb feltárni a CSA-t egy társadalomban, annál betegebb egy társadalom, és sajnos Kőszeg Ferenc arról beszélt, hogy néha inkább nem jobb feltárni, mert több kárt okozunk vele, mint hasznot. Nos, ez súlyos tévedés, és valóban nem lehet mellette csak úgy elmenni, el kell tőle határolódni, bárki mondja. Azonban - fura módon - volt Kőszeg Ferenc közlendőjében igazság is. Ez pedig a rendőrségi kihallgatás retraumatizációs hatása, igaz, hogy ő "hatóságok"-ként említette azokat a szereplőket, akik a CSA-t mint bűncselekményt vizsgálják. A CSA nyomozásának az alapja az ún. investigative interviewing, azok közül is a külön gyermekekre szabott, és amely nékül minden nyomozás veszít a hatékonyságából. Van ennek Magyarországon legjobb gyakorlata, de az én benyomásom az, hogy nem teljeskörű, tehát ez a kritika megállja a helyét, mert az emberi jogból ismert do less harm elvének érvényesülnie kellene. Állítom, hogy egy átlagos magyar állampolgár nem bírná megemészetni, hogy a tömeggyilkos Anders Breiviket milyen körülmények között hallgatták ki, és hogy a norvég monitorozó szervek milyen hibákat tártak fel vele kapcsolatban. Erről majdnem közvetlen tapasztalataim vannak, és nagyon szívesen megosztanám sokakkal, mert vallom, hogy a tudományos bizonyítékokon alapuló feltáró beszélgetés hatékonyabb, mint a vallatásízű kihallgatás.
Emberek vagyunk, nem vagyunk tökéletesek, és emberi jogokról beszélgetünk. Gyermekekről. Érdemes lenne kijózanodni.
