A börtönben másképp telik az idő. Sokan mondják, hogy lassabban. Kint meg villámgyorsan. A börtönben sok idő van gondolkodni, akkor is, ha a börtön elsősorban nem unalmas, hanem veszélyes. Ebben az esetben a börtön egy másik hellyé válik, amit a külvilág képtelen megérteni. A rab azonban ragaszkodik a külvilághoz. Minden egyes darabjához, mert a börtönnel legbelül mégsem képes azonosulni. De az emlékek halványodnak. Ezért az emlékeket meg kell őrizni, és nagyon óvatosan, féltve kell őket kezelni, ahogy ez a fenti rajzon is látható. Kint is történhet változás, bármennyire törekedett a rab arra, hogy ő legalább maradjon a régi. Ha nagy a kinti változás, a rabnak sokkal nehezebb lesz a viszonya a külvilággal. Sok időbe telhetett a fenti rajzot elkészíteni, de amikor ránéz a rab, visszautazhat a múltba, és amikor szabadul, a jövőbe utazik. Mit jelent ez? Miért érdekes ez?
A szelf a társas énünk, azaz a szerepeink összessége. Az a valónk, amik a többiek fényében vagyunk. Az az énünk, ami a társas cselekedeteink folyománya: egy folyamatosan gyúródó massza, amit, - mivel mi vagyunk, és a mi tetteink egyszerre -, nagyon szeretünk, és nem tudunk tőle elszakadni. A szociálpszichológia ezekre alapozza azt a tételét, hogy a valóság felfogása és leképeződése konstruktum, attól függ, hogy az információkat hogyan dolgozzuk fel, azaz, hogyan állunk a történésekhez. A valóság tehát relatív. Szelf-relatív.
Az időutazás paradoxon a legegyszerűbben egy ismert példán keresztül szemléltethető: ha visszautaznék az időben, és találkoznék az apámmal, és valamilyen módon a találkozásom miatt az apán nem ismerné meg az anyámat, nem születhetnék meg én sem, és akkor elvileg vissza sem utazhatnék. Az események láncolatát nem lehet megtörni.
Nem teszünk most mást, mint megfordítjuk a helyzetet: Mi lenne akkor, ha az apával való találkozás végzetes lenne az utazó számára (mondjuk megbolondulna, és örökre elemgyógyintézetbe zárnák), de az apa mégis találkozna az anyával, és az illető mégis megszületne?
Az ilyen képzeletbeli helyzetek szorosan összefüggenek a szelffel, és szerintem a szelf mibenlétének ismeretével megmagyarázhatók. Arról van szó, hogy az "időutazás" a szelfen belül megtöri a folytonosságot és az egyensúlyt, mert olyan szerepek keletkeznek az új interakciók által, amelyek nem illenek bele a szelfbe, és ennek következtében az egyensúly a szelfben felborul, és ez nehezíteni fogja az egyén (az időutazó) társas hatékonyságát. Súlyosabb esetben képtelen lesz bármit is tenni, de nem azért, mert fizikailag sérült volna meg. Magatehetetlenül pedig az őrület felé vezet az út.
A szelf az összes szerepünk időben és térben.
A szerep egy állandósult interakció, ami kevesebb energiával jár, mint maga az interakció.
Az interakció kétoldalú kommunikáció, és kevesebb itt is az energia, mint az egyoldalú kommunikációnál. (Gondoljunk bele: pusztába kiáltott szavak, beszélni egy tömegnek, ahol senki sem ért minket, meg nem értett művészek: ezek mind annyi feszültséggel járnak, amik felemésztik a személyt.)
A kommunikáció információ átadás. Ez is kevesebb energiájú, mint az információ maga. (Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.)
Az információnak tehát hatalmas energiája az ember szelfjéhez képest. A szelf minden mozzanata térhez és időhöz kötött. Társas térhez és társas időhöz. Rendkívül kifinomultan: minden másodperc és minden milliméter kell a szelf-azonossághoz, azaz az "öntudathoz", az eszmélethez.
Ennek az időutazással kapcsolatban két lehetséges következménye van:
- az időutazó nem tud a másik időben senkivel sem kommunikálni;
- az időutazó nem érti meg, hogy mi történik, és nem akar senkivel sem kommunikálni.
A szelsőségesen értelmezett szelf-egyensúly és szelf-folytatólagosság logikai következménye az is lehet, hogy nem lehetséges az időutazás.
A való életben nem képzelhető el olyan helyzet, ami az elképzelt időutazóé: lehetne mondjuk egy olyan helyzet, hogy valaki tíz évre börtönbe kerül, kijön, és nem érti, hogy mi van a külvilágban. Ez a blog ilyen kérdésekkel foglakozik. A börtönben azonban, ugyanabban az időben a fogvatartott szelfje is folytatólagos.
Két végkövetkeztésünk lehet:
1. Társas értelemben térhez és időhöz vagyunk kötve, és kilépni csak a halállal lehet.
2. A börtön sokkal érdekesebb hely, mintsem gondolnánk.
