Illés Róbert beszélgetett velem a Danny Trejo könyről

Ritka jól sikerült. Itt olvasható. 

Elhunyt Csetneky László

Dr. Csetneky László 1944-2014

"- Mi az, ami fáj?

- Ja, egy tű!"
Így magyarázta a Tanár Úr nekünk, hogyha fájdalmat érzünk, akkor először az érzet jelenik meg, majd csak azután tudatosodik, hogy valójában mi is fáj nekünk. Jókat derültünk az abszurd humorán. Persze tudjuk, hogy elvileg Schachter és Singer is így vélekedett az érzelmek kogníciójáról.

A hallucinációról így tanított minket: "Hall, uccinál; hall, úgy csinál, azaz úgy tesz, mintha hallana egy hangot..." - minden érdekes idegen szót igyekezett megmagyarázni, érdekes példákkal szolgált, és az általános pszichológiai ismereteket összekötötte a börtönnel.

Egy szép nyári napon, 2005-ben találkoztam utoljára Tanár Úrral, amikor az akkori Rendőrtiszti Főiskolán átadta nekem a helyét. Azt mondta, hogy nagyon boldog, hogy én veszem át a helyét, mert én vagyok az egyik legjobb tanítványa. Ezt a mondatot küldetéstudattal vettem át tőle, és minden igyekezetemmel azon voltam, hogy valamelyest megközelítsem azt az oktatási színvonalat, amit tőle láttam. A sors fura fintora, hogy még abban az évben a CPT-nél is átvettem a helyét. Amikor első alkalommal találkoztam a strasbourgi kollégákkal egyből azt kérdezték, hogy és mi van Lászlóval, és anekdotákat kezdtek mesélni róla, hogy milyen vicces, kedves ember volt. Egy alkalommal például egy meg nem nevezendő ország fővárosának egyik kies utcáján a CPT-s delegáció tagjait utcai prostituáltak szólították meg, de Csetneky úr csak fagyos nyugalommal közölte velük, hogy ő is szolgálatban van, tehát ő is dolgozik éppen, hagyják békén. Tudni kell ehhez, hogy a CPT-s munkák tényleg az éjszakába tudnak nyúlni...

Amikor a hallgatói voltunk, éppen tenisz volt a szerelme, azt mondta magáról, hogy van némi gömbérzéke, és ezt nyilván a teniszlabda alakjára értette. Az osztályfőnökünk volt, nekem a szakdolgozatomat is ő javította, gondozta, és díjat is nyertem a végén vele. Tőle hallottam először a kognitív disszonancia redukcióról - nagyon szerette Leon Festinger tanait, egy művében négy cikket is idéz tőle -, és ahogy magyarázta, meggyőzött engem arról, hogy nekem is pszichológusnak kell lennem. Mindig is az ő nyomdokában jártam. Mások is voltak hatással rám, de ő indított el azon a szakmai úton, ahol éppen járok, és ezért minimálisnak érzem, hogy írjak róla pár megemlékező sort.

Felidézem azt a hideg 1991-es decemberi napot is, amikor először találkoztunk Szombathelyen. Sorkatonák voltunk a "Vörös Bika" csúfnevű határőrlaktanyában, és mi tagadás, én magam teljesen kiborultam, hogy milyen emberek a kiképző tisztjeink. Nem mondom, hogy olyasmi élményeim voltak, mint az Iskola a határon című könyvben, de mégis minden idegszálammal arra kellett koncentrálnom, hogy elviseljem a kiképzőim terrorját. Egy napon kísérőjével (akinek a nevét szándékosan nem írom le) eljöttek, és meglátogattak minket, hatunkat, akik úgy tűntünk, hogy a Rendőrtiszti Főiskola nappali tagozatán a büntetés-végrehajtási szakon fogjuk megkezdeni a tanulmányainkat 1992 szeptemberétől. Ültem a nyiszogó padokon, a falakon poszterek, hogy hogyan kell vigyázzba állni, hogyan kell hordani az egyenruhát, hogy milyen rangjelzések vannak, hogy hogyan kell szétszedni az AK-47-est, hogy milyen a kézigránát belső szerkezete, és így tovább, csupa-csupa militarista dolog, amikről én akkor azt gondoltam, hogy sült baromságok... ... és akkor megjelent, civilben, öltönyben két Úriember, akik a bennem a tudósokról kialakult gyermekkori archetípus megtestesítői voltak. Abban a pillanatban kialakult bennem egy késztetés, ami, ha egy megkezdett mondat lett volna, akkor a végére magamban csak akkor tehettem pontot, amikor 2011-ben megszereztem a PhD fokozatot. Persze ez nem elég, tovább kell menni, hiszen Csetneky László talán nekünk, a tanítványainak építette ki azt az utat, ami a magyar börtöntök emberségessé tételéhez vezet. Nem szabad megállnunk, hiszen mindig van tenni való...

Meg kell mondjam, hogy Tanár Úr szavai még mindig a fülemben csengenek, hiszen egy kérdés kapcsán azt mondta egyszer nekem, hogy "a cigányság nem bőrszín kérdése...", ezzel egy olyan gondolatot ültetett el a fejemben, amin a mai napig töprengek, és ha mélyen megvizsgálom, arra jutok, hogy kis hazánkban mindenkinek így kellene vélekednie, és nem lenne semmi bajunk a toleranciával. Tanár úrtól egyébként "közepes" jegyet lehetett a legrosszabbként kapni, mert úgy gondolta, hogy a pszichológia nem olyan egzakt diszciplína, mint a jog, és ő sokkal többet ad az empátiás készség elsajátítására, mint a lecke bemagolására. Én magam is valami hasonlót mondtam mindig a hallgatóimnak. Ilyen tekintetben Csetneky úr szavai mindannyiunkban tovább élhettek, és élni is fognak...             

Goffman izolációs tézise v Foucault panoptikus tézise

Ismét elgondolkodtam Goffman ('61) és Foucault ('75) elméletein, amiket 14 év választ el Goffman javára. Goffman totalitás elméletét sokan cáfolták a leggyengébb pontján keresztül, a totális izoláció elve okán. Tézise szerint a börtön teljesen el van zárva a külvilágtól. Ebben a tételben azért van számos igazság is:

Lockdown - a National Geographic sorozata (linkgyűjtemény)

A Lockdown a National Geographic jelenleg 12 részes sorozata. Az interneten a sorozattal kapcsolatban sok kiragadott rész kering, ami szerint pl. a Tent City egy kifejezetten jó hely. Aki viszont megnézi a sorozat Tent Cityről szóló részét (német nyelven), rájöhet, hogy ez korántsem igaz. 

Éhségsztrájk a Pelican Bay börtönben (linkgyűjtemény)

Szinte biztos, hogy ezzel az eseménnyel bővülni fog a híres börtönmegmozdulások sora, és újabb börtönreform mozgalmak fognak beindulni világszerte. Ugyanígy történt az Attica-i vagy a Strangeways börtönlázadás után.

A Pelican Bay börtönnel ez a börtönblog is foglakozott korábban. A jelenlegi eseményekről szóló blog itt található. A követelések összefoglallása itt olvasható.
2011/07/21: További linkek: rengeteg angol nyelvű blog, az immár 6600 éhségsztrájkolóról.

Seth Ryan (módosított cím)

Módosítanom kellett ezt a bejegyzést, és ezzel párhuzamosan szégyelnem kell magam, és ezért hagyom itt az eredeti bejegyzést áthúzva.
Egy olvasómat, aki Sethnek nevezte magát, súlyosan félreértettem, vagy összekevertem valaki mással. Azt gondoltam, hogy az Amerikai história X c. film Seth-jével azonosítja magát. Egy másik olvasó, Ha, hívta fel erre a hibára a figyelmemet.
Ezennel mindekettőjüktől bocsánatot kérek. Bocsánatot kérek azoktól is, akik azt gondolták, hogy most íme a "bölcs" börtönpszichológus morális győzelmet arat egy "oktondi" neonácin. Ez nem igaz. Valószínűleg senki sem volt itt neonáci.

A filmbéli Seth azonban mégiscsak érdekes figura, és a dal még annál is érdekesebb, ezért a posztot fenthagyom.

Mégis azért hagyom fent inkább, hogy én magam okuljak, hogy nagyon óvatosan kell eljárnom, ha véleményt formálok valakiről. Nickname-ek mögé bújunk, és ez sebezhetővé és agresszívvé tesz minket. Lám, én sem vagyok kivétel, aki a jelenség ellen próbálok harcolni.

Minden olvasómtól bocsánatot kérek!  


Nagyon jól tudom én is, hogy milyen az, ha valakit lerasszistáznak, mert velem is megtörtént. Amikor korábban még a börtönben dolgoztam, úgy éreztem, hogy nagyon sokat megtettem egy cigányemberért, aki erőszakos közösülés miatt került be. Kiharcoltam neki, hogy enyhébb fokozatba kerüljön. Aztán elkövetett egy fegyelemsértést (nem írom le, hogy mit, mert akkor túl konkrét lennék), és visszakerült arra a körletre, ahol én  voltam a nevelő. A fegyelemsértés miatt fenyítést kellett kapnia, nekem kellett intézni. Akkoriban éppen olyan rövid volt a hajam, mint most, és talán ezért, talán másért, az a cigányember lerasszistázott engem.
Nagyon rosszul esett, főleg azért, mert korábban segíteni akartam neki.


Korábban egy hosszabb kérdést tett fel nekem egy olvasóm, aki Sethnek hívta magát. Akkor naivan azt hittem, hogy a nevét a bibliai Seth alakjából merítette, azonban nem régen ismét megnéztem az Amerikai história X című filmet, ami az amerikai etnikai konfliktusok feloldhatatlanságáról szól. Ebben a filmben szerepel egy javíthatatlan, és meglehetősen túlsúlyos skinhead, akit Seth-nek hívnak.

Glenn C. Loury: Drog, Faj, Börtön

Glenn C. Loury a Brown Egyetem professzora volt az első afro személy, aki tanári állást kapott a Harvard Egyetemen. A fenti börtönrajz az ő egyik előadásából való, amelyben az amerikai masszív bebörtönzési hullámot vizsgálja. Az előadás elérhető a YouTube-on is, és döbbenetes adalékokkal szolgál az igazságszolgáltatás faji alapon való szerveződéséről.

Beth Thomas és Candance Newmaker története

Korábban a Josef Friztl eset kapcsán megvizsgáltuk Genie esetét, és azt a kérdést tettük fel, hogy vajon mi történhetett Friztl áldozataival.

A fenti képen a három és fél éves Beth Thomas látható, amint Ken Magid pszichológussal beszél egy HBO dokumentumfilmen, amit meg lehet nézni a YouTube-on.

Magid döbbenetes kérdéseket tesz fel Bethnek:

- Mit akarsz, mi történjen a testvéreddel?

- Azt akarom, hogy haljon meg.

I could get out with a little help from my friends

A képkocka Born Innocent című filmből való, ami egy 14 éves lány drámai és realisztikus börtönkalandjairól szól. A főszerepet az a Linda Blair játssza, akit az Exorcist című horrorban, majd az Airport 1975-ben is láthattunk.

Az alkotók nyílván üzenni akartak a világnak ezzel a nagyon jól látható falfirkával, amit a főhős tinilány akkor pillant meg, amikor a fiatalkorú intézetben bemegy az első cellájába. A falon a "god is love" és a "power" felirat is szerepel a zárkatársai feje mellett.

Nem lehet tudni, hogy azok a feliratok tényleg ott voltak-e a cellában, azonban a börtön valódinak tűnik a filmben. A firka üzenete a barátság fontosságáról szól, és arról hogy a szoros kapcsolatok még a legrosszabb helyzetben is vigaszt nyújthatnak. 

Szeretettel mindenkinek

Interjú a Kossuth Rádión.

Riport a Budaörs Rádión nyolc részben

1. rész 2. rész 3. rész 4. rész 5. rész 6. rész 7. rész 8. rész

Döme László az antiszociális személyiségzavarról szóló gondolatai és a börtönügy

A szenzációs Személyiségzavarok című könyv 26 oldalon keresztül foglalkozik az antiszociális személyiségzavarral. Több fontos megállípítást tesz a pszichopátiával kapcsolatban. Az első fontos elem az, hogy a kórképet nem sikerült teljességgel definiálni. Ez azt jelenti, hogy nehézkes a diagnózisalkotás, azaz nem lehet teljes bizonyossággal kimondani, hogy valaki ebben a személyiségzavarban szenved. A másik fontos megállapítása, hogy a börtönökben az antiszociális személyiségzavarnak mindenütt nagy prevalencia értéke van. Azaz a börtönök lakóinak túlnyomó többsége személyiségzavarban szenved, ami azt jelenti, hogy valamilyen szinten elvileg gyógyítható lenne.

Itt fontos kiemelni, hogy ennek az a megállapításnak mi lehet az etikai következménye. Amennyiben a pszichopaták valóban beteg emberek, kétessé válik, hogy a börtönben van-e a helyük. Mivel a börtönlakók és a bűnözők többsége antiszociális személyiségzavaros, a börtönök szinte kiürülnének, ha csak „egészséges” bűnelkövetők kerülnének a rácsok mögé. Ennek az a folyománya, hogy a börtönökben be kellett vezetni a kezelést, mint valamilyen szintű beavatkozást, valamint az oktatást és a képzést, mint felzárkóztatást. Ez volt a büntetés-végrehajtás hatvanas évekbeli paradigmaváltása. A kilencvenes évek végétől azonban újabb kezelési irányzat bukkan fel a börtönökben: a gyógykezelés és a gyógyszeres kezelés. A gyógykezelés csak akkor működhet kiegyensúlyozott módon, ha a börtönegészségügy függetlenedik a börtön szervezetétől, ez azonban a börtön menedzsmentje számára veszteséget jelent, ugyanis a börtön személyzete civillé válik, azaz a pszichopátia-probléma végső soron a börtön demilitarizálódását táplálja.

Érdekes megállapítás, amolyan svéd csavar, hogy egyes pályaválasztási törekvések a pszichopatiás jellegű késztetések elkenésére szolgálnak. Ezt a freudi pszichológia szublimációnak nevezi. A pszichopaták erőszakosak, élvezettel aláznak meg másokat, felelőtlenek, kegyetlenek, képtelenek a szoros és tartós kapcsolattartásra. Számos kutató szerint sok van közülük katonai vagy börtönőri állásban, hogy törvényes keretek között élhessék ki garázda hajlamaikat. Ez a megállapítás nagyon markáns értelmet nyer, ha a tekintélyelv és a csoportnyomás szempontjából vesszük górcső alá. Több szociálpszichológiai alapkutatás bizonyította be, hogy az emberek engedelmeskednek a tekintélynek és a csoportnyomásnak zárt (kísérleti) helyzetben. Erre a legjobb terep a börtön. A tekintélyelvű börtönőrök rossz irányba befolyásolják a társaikat, és maga a gonosz szabadul el a börtönökben, ahogy ezt sok-sok filmben láthattuk. Zimbardo erről a jelenségről írta a Lucifer Effect című könyvét.

Döme László további fontos megállapítása, hogy a pszichopatákat nagyon nehéz kezelni, csak méltósággal és szinte végtelen türelemmel lehet náluk valamilyen eredményt elérni, továbbá az is nagy kérdés, hogy a pszichopaták kezelésébe a személyzet és az állam mekkora energiát tud fektetni. Ebben a pillanatban értünk el a társadalmi összefogás hiányosságához. Képtelenek az államok olyan intézményrendszert létrehozni, ahol az antiszociális személyeket kezelni tudnák. A kivégzések nem érték el a céljukat kétszáz évvel ezelőtt, mert nem volt visszatartó erejük, a börtönök egyre csak újabb bűnözői nemzedékeket termelnek, és intenzíven segítik elő a masszív gengesedést, azaz a további szociális exklúziót. Ennek az lehet az etikai folyománya, hogy a bűn mögött nem áll morális deficit, és a börtönökben nem erkölcsi értelemben bűnös emberek vannak, hanem csak olyanok, akik a jog szerint bűnösök.

A jog nyílván egyfajta formális egyezményrendszer, ami összetartja a társadalom szövetét, azaz aki jogilag bűnös, annak valóban a börtönben van a helye, máskülönben szétesne a társadalom. Más kérdés, hogy a börtön maga meddig lesz változatlan formában fenttartható, illetve, hogy a végrehajtó börtönőrök fejében mikor válik szét az erkölcsi és a jogi gondolkodás. Amint az utóbbi meg fog történni, az a börtönök végét fogja jelenteni, ugyanis egyikük sem lesz hajlandó bemenni a börtönbe dolgozni, ahol gonosz emberekkel csak gonosz módon lehet bánni.

Kínzásipar

A képen látható aktivista hölgyet egy demonstráció során találta el több stingball sörét. A stingball egy kézigránát-szerű tömegoszlató eszköz. A súlya körülbelül 30 gramm, és a köpenye mögül többszáz (150-180 db.) 0.32 mm-es kis gumigolyót lövell ki. A kis gumilövedékek 10-15 méterig repülnek el a robbanás centrumától. Ha közvetlenül a test mellett robban fel a gránát, a kis golyók képesek a bőr alá is behatolni, távolabb "csupán" élesen szúró fájdalmat okoznak. Innen ered a név: fullánklabda azaz stingball.

Ezen a videón azt lehet látni, ahogy egy börtönbeli verekedést számolnak fel a stingballal. Mutatnak egy Los Angeles-i megyei börtönt, ahol egy hatalmas dormitóriumban verekedés tör ki a rabok csoportjai között. Láthatjuk a "zoknibuzogány" eszközt is, amit a rabok használnak egymás ellen. A zokniba valamilyen kemény tárgyat (pl. szappant) tesznek, és parittya-szerűen pörgetik. Pár másik rab szemeteskukákkal dobálja egymást, a többiek menekülnek, vagy ökölharcba bonyolódnak. Ekkor robbannak a stingball gránátok. Ezek után láthatjuk, hogy a börtön folyosóján, a szolgálati helyiség falának dőlve sebesült rabok ülnek, és arra kérik őket, hogy emeljék fel a karjukat, hogy láthatóvá váljék, hogy képesek-e mozgatni a végtagjaikat. A záró képsorokban pajzsokba öltözött rendvédelmiseket lehet látni, amint gyakorlatoznak a gránáttal, amit shotgunból ki is lehet lőni, sőt, a börtönök bástyafalán át kis terepjáróra szerelt ágyúkból sorozatban is lehet a rabokra tüzelni.

A gránát ára körülbelül 40 USD, és ipari méretekben, fénygránáttal és könnygázzal is kombinálva gyártják. Tény, hogy meg kell fékezni a verekedő fogvatartottakat, de nem biztos, hogy egy ilyen súlyos sebesülést okozó eszközt kell ellenük bevetni. Az az aggasztó, hogy a börtön ideális terep arra, hogy az eszközt kipróbálják, és így embereken kísérletezzenek. A stingball sörét természetesen a szembe is belerepülhet, és vakságot is okozhat.

Számos kritikai kriminológus fejezte ki komoly aggodalmát a rendvédelem privatizációja miatt. A stingball erre a jelenségre egy rémisztő példa.

New Jersey-i börtönlázadás 1952: még a rádiózás is tiltott volt

Life Magazin, 1952 április

A New Jersey állambeli, mai napig működő Rahway börtönben 1952 áprilisában lázadás tört ki, mert pár rabot brutálisan megvertek az őrök. 232 fogvatartott elbarrikádozta magát, széttörték a bútorokat, és azzal fenyegetőztek, hogy felgyújtják a börtönt. A matracok könnyen lángra kaphattak volna. A lepedőkre írták a követeléseiket, amelyeket kilógattak a börtön ablakain az utcafronton. Ezzel szinte börtönlázadás hagyományt teremtettek. Ugyanígy kommunikáltak a hatóságokkal a 2006-2007-es brazil és grúz börtönlázadók is.

A fenti képen azt láthatjuk, hogy a rabok azt követelik, hogy látogassa meg őket az Osborne Bizottság, valamint kinyílványítják, hogy rádiókat használnak a börtönben. Az utóbbi kijelentés két szepontból is jelentős. Akkoriban nem lehetett rádiót használni a börtönökben, illetve tudhattak a hatóságok akcióiról a rádión keresztül, azaz készülhettek az ellentámadásra. Manapság a mobiltelefon használata tiltott a legtöbb börtönben, a brazil lázadásokat is mobillal szervezték meg, de szinte biztos, hogy ezen a tiltáson ötven év múlva csak nevetni fogunk.

A rabok a lepedőn arra is felhívják a figyelmet, hogy a hatóságok mindenképpen az igazságot mondják be a hírekben, mert a börtönben is veszik az adásokat. A Rahway Börtön fogvatartottjai nem ejtettek senkit sem túszul, tettük a túltelítettség (pl. 100 fős hatalmas alvótermek) és az embertelen bánásmód (gumibotozás) ellen irányult.

Az Osborne Bizottság éppen ezekkel a megalázó körülményekkel foglalkozó civil szervezet a mai napig működik. Névadója Thomas Mott Osborne 1926-ban elhunyt, híres börtönreformer és a Sing-Sing Börtön parancsnoka volt. A lázadást végül úgy számolták fel, hogy a börtönbe altatógázt juttattak.