Ez a kapcsolatrendszer igen sokrétű. Goffman
elméletének kritikusai azt mondják, hogy csak egészen szélsőséges helyzetekben
jelenhet meg a totális intézmény valós totalitása. Barry C Feld például két
mutató alapján értelmezi a börtönöket (csoportos vagy egyéni kezelés és őrzés vagy nevelés polaritások
mentén), és arra jut, hogy például a csoportos-őrzés variáció esetén a
preventív fogvatartás (pl. Guantanamo) valóban totális. Keith Farrington egyik kritikai
pontja szerint a börtön elképzelhetetlen a családi kapcsolatok nélkül, mert ez a
civilizáció alapértéke, és egyben reintegráció legszűkebb alapja is. Ép család
nélkül nem érdemes például szabadulásra felkészítésről beszélni. Igen ám, de a
legtöbb fogvatartottnak nincs ép kapcsolatrendszere a külvilággal, tehát
felmerül, hogy a börtön totális intézmény jellege valójában túlnyúlik a börtön
falain. Farrington szerint a börtönről alkotott totális intézmény mítosz azt
eredményezi, hogy az emberek túlzó várakozással és elvárással tekintenek a börtönre,
mert azt hiszik, hogy ott valóban mindenki be van zárva rendesen, és valóban
mindenki megjavul. Goffman az írásaiban csak példálózik a börtönnel, valójában
pszichiátriai intézetet vizsgált, ezért is sok kritika érte, azonban mégis van
a művének egy nagyon érdekes eredménye a kritikusok számára is: a
pszichiátiriai intézetek és a börtönök közötti fogalmi és fenomenológiai határ
elmosódása. (A genealógiai határ elmosódását Foucault írta le.) A börtönbeli
szubkultúra a börtönön kívül is jelen van, mert számos párhuzamosságot lehet
kimutatni az utcai gengek és börtöngengek működése között, sőt a két jelenség
nem is válaszható el egymástól.
Az egyik legérdekesebb kritikus gondolat A.L. Guenthertől
származik, aki a tiltott tárgyak rendszerén keresztül mutatta ki, hogy nincs a
börtön teljesen elzárva a külvilágtól. A tiltott tárgy (napjainkban jellemzően
a kábítószer) ugyanis valahogyan bejut a börtönbe.
A kábítószer egyébként is nagyban megváltoztatta a
börtön szervezeti kultúráját. Manapság a drogok miatt teljesen máshogy működik
a például a beszélők vagy a séták rendszere a börtönökben világszerte. A
kábítószer-probléma ezen túlmenően megváltoztatta a börtönlázadások dinamikáját
és forgatókönyvét is. Míg a hetvenes években a lázadásoknak polgári jogi
jellege volt, addig ma már a drogpiacért folyó gengharc jellemzi általánosságban
a legsúlyosabb börtönbeli rendkívüli eseményeket.
A közeljövőben a börtön rendszere a kommunikációs
technológiák rohamos fejlődése miatt feltehetően teljesen át fog alakulni. Nem
lehet majd sokáig tiltani a börtönökben az okostelefonok és az internet
korlátozás nélküli használatát. A kommunikációs platformok felhasználó közötti
fizikai tér már a mai világban is elvesztette a jelentőségét. Ezzel áll
ellentmondásban az a tény, hogy a bebörtönzés lényege a fizikai mozgástér és a
kommunikáció korlátozása. De mi lesz akkor, ha a fizikai és kommunikációs
mozgástér korlátozásának büntetési, fegyelmező vagy deprivációs jellege el fog
tűnni?
Az is
érdekes lehet, hogy pár esetben a börtönépület csupán házigazdája a jogi
jellegű totális intézményeknek, mint például a terroristának tartott személyek
preventív őrizete, az életellenes és szexuális bűnelkövetőket sújtó németországi
Sicherheitsverwahrung (a szabadságvesztés letelte utáni preventív szabadságelvonás,
„biztonsági őrizet”) vagy a pszichológiai kényszeren is alapuló kémiai kasztrálás
Csehországban és Dániában.
