A börtönártalmaknak kétféle meghatározása
lehetséges. Az első szerint a börtön
olyan károsító hatásairól van szó, ami a törvényes hátrányokon kívüli
következménye a bebörtönzésnek. Ezzel a gondolattal az a probléma, hogy
abból indul ki, hogy a börtön és törvények elkülöníthetők a társadalomtól.
Etikai szempontból még talán elfogadható, hogy a törvény is okoz hátrányt, és
okozzon is, hiszen a fogvatartott bűncselekményt követett el, rá is
bizonyították, és el is ítélték; azonban, hogy a törvény miért okoz éppen hátrányt,
hogy ki és miért követ el bűncselekményt, hogy hogyan zajlik a bűncselekmény
bizonyítása, és hogy milyen mozgatórugói vannak az ítélkezési gyakorlatnak, azt
nem mindig lehet megmagyarázni tisztán jogi jellegű érveléssel. Így nehezen
válaszhatók el a törvényes hátrányok a nem törvényes hátrányoktól. Számos
kérdés merül a börtön morális igazságosságával kapcsolatban.
Gondolkozzunk el, hogy hogyan történhetnek meg a
következő események, illetve mi a magyarázatuk?
-
fiatalkorú fogvatartottak csoportja felakaszt
egy másik fiatalkorú fogvatartottat, és az áldozat meghal,
-
a fiatalkorú fogvatartottak többségét egyes
vélekedések szerint a börtönben megerőszakolják,
-
a börtönökben embertelen körülmények uralkodnak,
kosz van és büdös, néha csótányokat és gombás falakat lehet látni,
-
a fogvatartottak nagyon tipikus
börtöntetoválásokat készítenek, és ezeket a külvilágban is lehet azonosítni,
-
minden országban felül vannak reprezentálva a
börtönökben az etnikai kisebbségek és a pszichoszociális fogyatékossággal élők,
-
a közvetlen fogvatartottakkal foglakozó őrök
majdnem ugyanabból a társadalmi közegből kerülnek ki, mint a rabok.
Az ilyen jellegű kérdéseket a végtelenségig lehetne
sorolni, soha nem kapnánk rá igazi, tényleg minden szempontból helyes választ.
A fentiek miatt a börtönártalmakat nem a
jogszerűség vagy jogszerűtlenség felől kell megközelíteni, hanem a börtönközeg
szempontjából, és itt érkeztünk el a második meghatározáshoz: a börtönártalom az a hatásrendszer, ami a
fogvatartott egyént összeköti a börtönközeggel. A börtönközeget semmiképpen
sem lehet pozitívnak mondani, még akkor sem, ha a börtönben a fogvatartottakkal
pozitív dolgok is történhetnek:
-
számos fogvatartott számol be arról, hogy a
személyzet törődését teljesen kivételesnek éli meg, és hogy az életében ilyesmi
még nem történt meg (ez leginkább a segítő foglakozások, pl. pszichológiai
meghallgatás, orvosi kezelés, civilek látogatása során történhet meg),
-
többen a börtönben jönnek le a drogokról,
-
megint mások a börtönben gyúrják ki magukat,
-
néhányan inkább feladják magukat, mert a
börtönben a riválisok nehezebben tudnak nekik ártani,
-
sokan a hajléktalanság és a nincstelenség elől a
börtönbe menekülnek
-
egyesek pedig kifejezetten jó bulinak, vagy
üzletnek élik meg a börtönben töltött időt.
Ha tüzetesen megvizsgáljuk a fenti negatív és
pozitív jelenségeket, arra következtetésre juthatunk, hogy a társadalom önmaga
a forrása annak fogvatartottakra nézve rendkívül ártalmas nyomásnak, amit Claude
Lévi-Strauss, Robert K. Merton, Jock Young és még sokan mások exklúziónak, azaz
kiközösítésnek neveztek.
Ne feledkezzünk meg arról, hogy a börtönben nem
csak rabok vannak, hanem őrök is, és az ártalmak rájuk is hatnak, ezért az
alább következő elemzésben nem hagyhatjuk ki az őrökre gyakorolt hatást.
A rabok és az őrök panaszain kívül azt is meg fogjuk
vizsgálni, hogy maguk az ártalmak milyen
viszonyban állnak a reintegrációs törekvésekkel. Lehetséges, hogy a
kiközösítés társadalmi funkciója megkerülhetetlen, és a reintegárció az a
funkció, ami az exklúzió fékét jelenti, és ezzel a börtön átalakulását
okozhatja? Lehetséges, hogy a reintegráció elvének egyre szélesebb körű
törvényesítése által olyan változás kezdetén vagy közepén vagyunk, ami
legutoljára akkor történt, amikor a nyilvános tortúra eltűnt a jogállami
társadalmakból, és megszülettek a börtönök? Erre a kérdésre is választ adhat a
börtönártalmak vizsgálata.
