Riport a Budaörs Rádión nyolc részben

1. rész 2. rész 3. rész 4. rész 5. rész 6. rész 7. rész 8. rész

A valahova tartozás motívuma a börtönben

Susan Fiske öt egységesítő motívumot értelmezett egyik híres könyvében. Ezek a motívumok az emberi viselkedés hajtóerői, azaz a személy és a helyzet kölcsönhatásai. A motívumok nem jósolják be a viselkedést, azonban mégiscsak erélyesen befolyásolják a gondolkodásunkat és az érzelmeinket.

A következőkben kísérletet teszek arra, hogy ezeket a motívumokat a börtönbeli magatartásra vetítve értelmezzük.

Mindegyik motívum elemzését már gondolatban elvégeztem, és arra jutottam, hogy a börtön teljes mértékben paradox. Ez az állítás - sajnos - következésképpen az összes államilag üzemeltetett intézményre vonatkozik. Avagy legalább azokra, ahol rendszeresen tartózkodnak emberek. Ilyen lehet az iskola, hiszen ott tanárok és diákok vannak, a kórház, ahol betegek és egészségügyi dolgozók, de akár egy atomerőmű is, ami szervezetként is működik, nem csak energiaszolgáltatóként.

Nagyon negatívnak tűnhet ez a kép, hogy az állami szervek paradox módon működnek, de hangsúlyos az az ismérv is, hogy ez minden állami szervre vonatkozik, és minden országra vonatkozik, egyáltalán nem csak Magyarországra.

Érdekes következtetés lehet, hogy ha állam magatartást szabályzó és kirekesztő szerepe talán a börtönben a legnagyobb, és elég csekély mondjuk egy járművön; akkor a fenti állítás a börtönökre a leginkább igaz.

Az első nagy motívum a valahová tartozás szükséglete.

Fiske úgy határozza meg a valahová tartozás szükségletét, hogy az az erős és tartós kapcsolatok iránti heves igényt jelenti annak érdekében, hogy a személy, a csoport vagy az emberiség képes legyen fennmaradni.

Mint tudjuk, a börtönben a fogvatartott el van szakítva a családjától. A család a leghatékonyabb reproduktív tényező az emberi társadalomfejlődésben. Egészen egyszerűen, mi emberek, még nem találtunk fel ennél jobb intézményrendszert az utódgondozásra. A klónozás lehetne egy megoldás, de azzal még nem oldanánk meg, többek között, a nevelést.

Ebből a szempontból a rab meg van foszta a börtönben az evolúciós sanszainak egy részétől: mivel nincsen sok lehetőség heteroszexuális kapcsolatra, jóval csekélyebb az esély az utódnemzésre, ezért a rabok a börtönben arra törekszenek, hogy minél erősebbek legyenek, és a riválisokat ki tudják ütni a sorból.

A börtönben ugyanakkor jelen vannak a haverok és a földiek, akikkel lehet szoros társas kapcsolatot kialakítani. Ez a börtönben szinte minden esetben a gengesedés felé hajtja a rabokat, aminek a legenyhébb foka a spanság (mindenen osztozás), és a legdurvább fokára lehet példa az Aryan Brotherhood nevű börtöngeng.

Ennek következtében az identitás részévé alakul a börtön, hiszen a börtön lesz az a közeg, ahol az ember szoros kapcsolatokat fog keresni. Ez a tény gyengíti az emberek külvilággal és a hozzátartozókkal való kapcsolatát; nem csak azért, mert a börtönrendszerekben nem lehet folyamatos látogatás, és a külvilággal való kapcsolattartást szabályozzák, hanem azért inkább, mert az egyén a börtönbeli kapcsolati tőke felhalmozása miatt nem képes a külvilágra is figyelni.

Nagy kérdés, hogy ha a börtön kiépíti a gengidentitást, akkor kiket engedünk ki a börtönökből? Itt a gengidentitást úgy értjük, hogy a fogvatartotti érdekcsoporthoz való tartozás erősebb lesz az egyén önazonosságánál. Nem csak a börtönben zajlik le hasonló folyamat: a legtöbbünk kamaszkora éppen ilyen: a csoportidentás fontosabb, mint az egyéni, a külső megerősítés kifejezettebb, mint a belső, és a belső értékeket legyűrik a külsőre vonatkozó sajátosságok.

Farrington, Goffman nyomán a börtön személyiségleépítő hatását szubmergenciának nevezte. Úgy tűnik, hogy nem csak a börtön alapszik a szubmergencián, hanem az egész egységes rendvédelem is: a deviáns személyiséget kívánja leépíteni. A paradox helyzet mégis az, hogy az elvileg jó és hasznos rendvédelmi cél ellenére a börtönben mégiscsak gengidentitás alakul ki, ami csökkenti a rendvédelem hatásfokát, és a börtönben nemhogy deviáns, hanem inkább konform folyamat.

Jock Young alaptézisei 8.: Az alapvető ellentmondás

Korábban ezen a blogon már foglalkoztunk Jock Young téziseivel.

Az ellentmondás elve szerint a társadalmat összetartó és legitimizáló rendszer eszményképei ugyanazok, amelyek szétvetik a társadalmat; az ebből eredő frusztráció pedig látszólagos feszültséget okoz a rendszerben. A börtön és a kábítószer egyfajta végpont, mint azt az előző elvnél szemléltettük: a szocializáció során negatív példaként szolgálnak. Úgy tűnik azonban, hogy éppen ezek a negatív értékek tartják össze a társadalmat ezek azok a céltáblák, ahová a morál nyilai szegeződnek. A rendszer működése tehát folyamatában nézve olyan, mintha tautológia lenne, azaz nem lehet tudni, hogy mi volt előbb állam vagy igazságszolgáltatás, és hogy az egyik definiálja-e a másikat. A börtönprivatizációval kapcsolatban felvetődő egyik kritika is érdekes ebből a szempontból: hogyan lehet a büntetésből anyagi értelemben hasznot húzni? Pedig a kérdésben benne van a válasz: A büntetés csak addig maradhat büntetés, amíg annak haszna van, ha nincs társadalmi haszna, akkor a büntetés rossz; ezért a büntetésből mindig hasznot lehet húzni. Érdekes, hogy ezek szerint, ha a kábítószer-bűncselekmények letöltendő szabadságvesztés büntetéséből haszon származik, akkor ez a haszon elvileg a börtönben jön létre. Azonban azt látjuk, hogy a börtönártalmak miatt a szabadult fogvatartottak mind kevésbé fittek a szabad életre, azaz mégiscsak a létükkel veszélyeztetik a társadalom szövetét.

Rendszer, ellenőrzés, simlisség, büntetés

Egyes zárt rendszerekben az embereknek bizonyos magatartási szabályokat kell betartaniuk. A magatartartási szabályokat ellenőrzéssel tartják fent, de bíznak abban is, hogy az emberek maguktól is betartják a szabályt. Az ellenőrzésre azért van szükség, hogy valahogyan érvényt szerezzenek a rendszer működtetői a szabályoknak.

Az ellenőrzés csak olyan rendszerben lehetséges, ahol a benne lévő személyektől függ a rendszer működőképessége. A börtön éppen ilyen zárt rendszer, ahol emberek vannak, és ellenőrzés kell ahhoz, hogy a rendszer működőképes legyen.

Az ellenőrzést emberek végzik embereken, és az ellenőrzés megtörténtéhez interakció kell. A legtöbb ellenőrzés szemrevételezéssel zajlik, de mindenképpen valamilyen vizsgálat, ami valamilyen körülmény kívánatos meglétét hivatott megállapítani.

Nehéz úgy ellenőrizni, hogy az ellenőrző személynek büntetnie is kell, ha valami nem a kíválnalmaknak megfelelően zajlik. Akkor is nehéz ellenőrizni, ha jóval több ember van jelen, akit ellenőrizni kell, mint ahány ellenőr lép be a rendszerbe.

Ha az ellenőrnek a büntetés is a szerepe, és a jóval több ellenőrizendő személy van a rendszerben, az ellenőrzést nagyon könnyen ki lehet játszani, sőt a szabályok megszegése szinte norma, mert aki erre nem képes, az szerencsétlennek, vagy baleknak tarthatja magát. Az említett norma a simlisség.

A helyzet nem csak börtönben fordulhat elő, hanem mondjuk egy tömegközlekedési eszközön is. A minap a következő eseményt figyeltem meg a 173-as BKV buszon. (Mivel Budapesten szinte mindenkinek van „ellenőrös” története, érezhető, hogy a társadalom minden egyes tagja részt vesz az ellenőrzés interakciójában, a működési hiányosságok feletti szemhunyásban, és a tenni nem akarásban.)

1. Alaphelyzet

A képen a busz sematikus térképe látható, felülnézetből. A kék pálcikák az ablakokat jelzik, a jobb oldali két fekete pálcika az ajtókat jelöli. A sematikus buszon tehát két ajtó van. Az ajtó azért fontos, mert azon keresztül el lehet távozni a rendszerből, azaz ki lehet lépni az ellenőrzés alól. A szürke gömbök azokat az utasokat jelölik, akik rendelkeznek érvényes menetjeggyel, a zöld gömbök azokat, akik nem, a piros gömb az ellenőrt mutatja, a lila pedig a megfigyelőt. A minap tehát a menetiránynak háttal, a busz végében utaztam, velem szemben ült a civil ruhás ellenőr. Természetesen senki számára nem volt világos, hogy kinek van jegye, és kinek nem. Néztem a velem szemben ülő férfit, aki Arsenal pólót viselt, és éppen azon gondolkodtam, hogy vajon honnan szerezhette a pólóját. Ekkor az autóstáskájából előhúzta a karszalagját, és először tőlem kérte a jegyet, és én engedelmesen felmutattam neki a bérletemet. Közben figyeltem a körülöttem álló, és ülő utasokat, akik semleges arccal követték az eseményeket. Ebben a helyzetben megindult egy interakció, ami az ellenőrző személy felől érkezett, és velem folytatódott. Minden rendben zajlott. Az ellenőr megértette, hogy van nálam érvényes jegy, és a buszt úgymond „jogosan” használom. A zárt rendszerben a többi utas is kezdett felkészülni a hamarosan bekövetkező interakcióra.

2. Menekülés

A busz hátuljában álló két utas, akiket szürke gömbbel jelöltünk, kotorászni kezdett a táskájában, és elővette a jegyét. Az előző képen még az ellenőr mellet lévő, két, zölddel jelölt utas, akiknek nem volt jegyük, az első ajtóhoz igyekeztek, mert észlelték az ellenőrt, amikor engem igazoltatott. A kezükben még nem kezelt jegyek voltak, és lyukasztónál álltak meg. Az arcukon bosszúsággal kevert rémület volt, amit nagyon rövid időn belül felváltott a teljesen semleges arckifejezés. Közben az ellenőr ment tovább a busz eleje felé, ahol egy belső széken egy fiatal fiú ült, aki nem látta az ellenőrt, és nem is volt érvényes jegye. Az eseményeket a „lógó” utasok természetesen egész végig követték. Hatékonyságuk abban állt, hogy ketten voltak, együtt tudtak működni, és bátorították egymást. A két „lógó” férfi a harmincas éveinek elején járt, az egyiküknek koponyás tetoválás volt a lábszárán, a másikuknak egy-két haja szála már megőszült, és az egyik oldalsó foga is hiányzott. E pár rövig megjegyzés azért volt szükséges, hogy a két fiatalember társadalmi rangját el tudjuk helyezni valahol: feltehetőleheg az alsó középosztály képviselői lehettek.

3. Büntetés

Az ellenőr odament a fiatalemberhez, aki magyarázkodni kezdett. Nem hallottam, hogy mit mond, de láttam, hogy egy kezeletlen jegyet szorongat a kezében, amit az ellenőr próbál elvenni tőle. A fiatalember ellenállt, szorította a jegyét, de az ellenőr mégis győzedelmeskedett, és kiderült, hogy a jegy nem érvényes. Ekkor az ellenőr - gondolom - a fiatalember nevét és címét kérte, de azt nem kapta meg. A fiatalember pótdíjat sem fizetett, hanem valószínűleg megígérte, hogy a következő megállóban leszáll a buszról. Az ellenőr ment tovább előre felé, és kérte a többi utas jegyét.

4. Kibúvás

Amikor az ellenőr már egészen elöl járt, a két férfi visszajött az ülőhelyre. Menekülésük ezúttal is fürgén zajlott, és nagyon jellemzően a többi utas nem avatkozott közbe. (Más országokban talán máshogy történt volna. De ez nem biztos.) A két férfi tehát „simliskedéssel” megúszta a büntetést. Arcukon gúnyos vigyor ült, olyan benyomást keltettek bennem, mintha általános iskolás diákok lennének, akik valamilyen csínyt követtek el, de elkerülték a büntetést. Valahogy rosszul mutatott rajtuk a tetoválás, a hiányzó fog és az őszülő haj sem illett a „komiszkodó” szerepükbe. A simli normája felülmúlta a szabálykövetés kényszerét, és ennek több oka van:

- a szabály követése nevetségessé teszi az embert ebben a helyzetben,

- látható és érezhető túlerőben kevés a kockázat,

- az ellenőr passzivitása csak bátorító hatással volt,

- a jelenlévő többi utas semlegessége is támogató jellegű volt,

- kettejük együttműködése hatékony volt,

- egy másik személy megbüntetése lefoglalta az ellenőrt

- a rendszer működtetői túl sok felelősséggel voltak felruházva:

- a buszsofőr nem tudott együttműködni az ellenőrrel,

- az ellenőrnek büntetnie is kellett volna,

- az utasok (szintén a rendszer részei) nem érezték azt, hogy szövetséget kellene alkotniuk a közlekedési vállalattal (ez utóbbiról természetesen nem csak az utasok tehetnek).

Ezt a simlisséget a felelősen gondolkodó ember talán arcátlanságnak is vélhetné. A legnagyobb gond az, hogy az emberek megriadnak a közbeavatkozástól, és így az ellenőr a munkája közben rendkívül megalázó helyzetbe kerül. Az ellenőr egyéni tragédiája az, hogy valószínűleg észrevette a simliskedést, és szemet kellett felette hunynia, mert a két férfi túl nagy kaliberű volt a számára.

A tágabb látószögből vizsgált valóság azoban az, hogy a busz összes utasa (én is) valamilyen mértékben részt vett abban, hogy a két férfi megúszta a büntetést.

Döme László az antiszociális személyiségzavarról szóló gondolatai és a börtönügy

A szenzációs Személyiségzavarok című könyv 26 oldalon keresztül foglalkozik az antiszociális személyiségzavarral. Több fontos megállípítást tesz a pszichopátiával kapcsolatban. Az első fontos elem az, hogy a kórképet nem sikerült teljességgel definiálni. Ez azt jelenti, hogy nehézkes a diagnózisalkotás, azaz nem lehet teljes bizonyossággal kimondani, hogy valaki ebben a személyiségzavarban szenved. A másik fontos megállapítása, hogy a börtönökben az antiszociális személyiségzavarnak mindenütt nagy prevalencia értéke van. Azaz a börtönök lakóinak túlnyomó többsége személyiségzavarban szenved, ami azt jelenti, hogy valamilyen szinten elvileg gyógyítható lenne.

Itt fontos kiemelni, hogy ennek az a megállapításnak mi lehet az etikai következménye. Amennyiben a pszichopaták valóban beteg emberek, kétessé válik, hogy a börtönben van-e a helyük. Mivel a börtönlakók és a bűnözők többsége antiszociális személyiségzavaros, a börtönök szinte kiürülnének, ha csak „egészséges” bűnelkövetők kerülnének a rácsok mögé. Ennek az a folyománya, hogy a börtönökben be kellett vezetni a kezelést, mint valamilyen szintű beavatkozást, valamint az oktatást és a képzést, mint felzárkóztatást. Ez volt a büntetés-végrehajtás hatvanas évekbeli paradigmaváltása. A kilencvenes évek végétől azonban újabb kezelési irányzat bukkan fel a börtönökben: a gyógykezelés és a gyógyszeres kezelés. A gyógykezelés csak akkor működhet kiegyensúlyozott módon, ha a börtönegészségügy függetlenedik a börtön szervezetétől, ez azonban a börtön menedzsmentje számára veszteséget jelent, ugyanis a börtön személyzete civillé válik, azaz a pszichopátia-probléma végső soron a börtön demilitarizálódását táplálja.

Érdekes megállapítás, amolyan svéd csavar, hogy egyes pályaválasztási törekvések a pszichopatiás jellegű késztetések elkenésére szolgálnak. Ezt a freudi pszichológia szublimációnak nevezi. A pszichopaták erőszakosak, élvezettel aláznak meg másokat, felelőtlenek, kegyetlenek, képtelenek a szoros és tartós kapcsolattartásra. Számos kutató szerint sok van közülük katonai vagy börtönőri állásban, hogy törvényes keretek között élhessék ki garázda hajlamaikat. Ez a megállapítás nagyon markáns értelmet nyer, ha a tekintélyelv és a csoportnyomás szempontjából vesszük górcső alá. Több szociálpszichológiai alapkutatás bizonyította be, hogy az emberek engedelmeskednek a tekintélynek és a csoportnyomásnak zárt (kísérleti) helyzetben. Erre a legjobb terep a börtön. A tekintélyelvű börtönőrök rossz irányba befolyásolják a társaikat, és maga a gonosz szabadul el a börtönökben, ahogy ezt sok-sok filmben láthattuk. Zimbardo erről a jelenségről írta a Lucifer Effect című könyvét.

Döme László további fontos megállapítása, hogy a pszichopatákat nagyon nehéz kezelni, csak méltósággal és szinte végtelen türelemmel lehet náluk valamilyen eredményt elérni, továbbá az is nagy kérdés, hogy a pszichopaták kezelésébe a személyzet és az állam mekkora energiát tud fektetni. Ebben a pillanatban értünk el a társadalmi összefogás hiányosságához. Képtelenek az államok olyan intézményrendszert létrehozni, ahol az antiszociális személyeket kezelni tudnák. A kivégzések nem érték el a céljukat kétszáz évvel ezelőtt, mert nem volt visszatartó erejük, a börtönök egyre csak újabb bűnözői nemzedékeket termelnek, és intenzíven segítik elő a masszív gengesedést, azaz a további szociális exklúziót. Ennek az lehet az etikai folyománya, hogy a bűn mögött nem áll morális deficit, és a börtönökben nem erkölcsi értelemben bűnös emberek vannak, hanem csak olyanok, akik a jog szerint bűnösök.

A jog nyílván egyfajta formális egyezményrendszer, ami összetartja a társadalom szövetét, azaz aki jogilag bűnös, annak valóban a börtönben van a helye, máskülönben szétesne a társadalom. Más kérdés, hogy a börtön maga meddig lesz változatlan formában fenttartható, illetve, hogy a végrehajtó börtönőrök fejében mikor válik szét az erkölcsi és a jogi gondolkodás. Amint az utóbbi meg fog történni, az a börtönök végét fogja jelenteni, ugyanis egyikük sem lesz hajlandó bemenni a börtönbe dolgozni, ahol gonosz emberekkel csak gonosz módon lehet bánni.